Élmény

Budapest arcai – Porteleki Áron, számtalan zenekar tagja

Budapest arcai – Porteleki Áron, számtalan zenekar tagja

Porteleki Áron a budapesti táncházakban nőtt fel, erdélyi és magyarországi zenészektől tanult népzenét háromhúros brácsán, valamint jazzdobot Geröly Tamástól. Apja, Porteleki László (ex-Téka, Muzsikás) révén, brácsásként aktívan koncertezik népzenészekkel, de igazi énje mégis a dobok mögött szólal meg. Egy sor hazai alternatív és improvizatív zenei formáció tagjaként (Dorota, 12z) ismerhettük meg. Újabban színházi produkciókkal is együttműködik. Hosszasan faggattuk mindezekről és még sok másról is.

Több hangszeren is zenélsz, de elsősorban dobos és brácsás vagy. Hogyan tanultál meg hangszerek(en) játszani, és miért pont ez a kettő lett a fő hangszered?

Legelőször egy hegedűt kaptam kiskoromban, és az első zeneiskolai élményeim is ehhez a hangszerhez kötődnek. Nem túl jó emlékek, meg kell hagyni. Körülbelül 7-8 évesen az unokatesóm adott nekem egy saját készítésű dobszerelést, akkor kezdődött el a dobolás. Ennek ellenére próbáltam folytatni a hegedülést, később háromhúros népi brácsára váltottam, de a dob mindvégig megmaradt. Aztán különböző időszakokban váltakozott a két hangszer erőssége az életemben, a kamaszkoromat a gimi végéig szinte csak brácsázással töltöttem, később a dobolás lett fontosabb, de sulit egyikből sem végeztem egyetemi szinten. Ma mindkettő fontos, bár a népzenei közegben kevésbé vagyok jelen, főleg a dobbal dolgozom.

Egyszer azt nyilatkoztad, hogy téged elsősorban a „hangszerhez való fizikai hozzáállás” érdekel – kifejtenéd ezt bővebben?

A népzene – és itt nem csak a magyar népzenére gondolok – mindig meghatározó volt az életemben, édesapám népzenész, és a gyerekkorom nagyjából ebben a nagyon intenzív közegben telt. Sokat találkoztam erdélyi zenészekkel, öregekkel, fiatalokkal, az ottani zenélés nem annyira önkifejezés, inkább a mindennapi élet része, ott sokáig nem volt más zene, csak amit csináltak maguknak.

Illetve ha van is önkifejezés, az valahogy a közösen értelmezett zenén keresztül érvényesül, pici történésekben, de annál kifejezőbben. Ezeket az embereket teljesnek láttam, és a hangszerhez való viszonyulásuk is nagyon megfogott, minden előképzettség nélkül is elképesztő tudás birtokosai. Ösztönszerűnek és természetesnek tűnt a hangszer tartása, kezelése, a rajta történő zene, maga a hangszer sem feltétlenül a mesterműhelyek nyomait viseli. Egy időben foglalkoztatott, hogy én, itt, távol ettől az életviteltől, természetességtől, túlbuzogva zenélni akarással, zenehallgatással, elméletekkel, talán technikával is bizonyos értelemben, hogyan tudok elérni ilyen hangzást, megszólalást, kifejezésmódot. A naivitás is felkerült egy nagyon erős kreatív szintre, összeértek a különböző szabadzenei, kortárs és experimentális kísérletezéseim, és valahogy úgy tűnt, hogy ha csak fizikailag próbálok hozzányúlni a hangszerhez, csak művelem (de nem mímelem) a zenélést, kikapcsolom az agyam, akkor valami hasonló helyre juthatok el, mint ahol a népzene van.
Kik voltak az első példaképeid?

Talán ezek a népzenészek – illetve hát a maguk helyén ők nem is “népzenészek”, hanem zenészek –, közülük is a palatkai Kodoba család muzsikusai, akiket apu révén ismerhettem meg, illetve a szászcsávásiak, de nem hanyagolhatjuk el a tényt, hogy kiskoromban napi kétszer megnéztem a Rolling Stones Rewind c. klipgyűjteményét, illetve egy 80-as koncertvideót, mindezt egy műanyag gitárral a nyakamban, szóval Keith és Jagger legalább ilyen fontosak voltak. Később Geröly Tamás – akitől több ízben is volt alkalmam órákat venni –, Baló István, Dresch, Szelevényi Ákos zenéi, lemezei, bátorítottak leginkább.

Számos zenekarban, alkalmi formációban, koncertsorozatban, illetve színházi produkcióban játszol, veszel részt, össze tudnád foglalni, hol és miben láthatunk/hallhatunk téged?

Az elmúlt évek legfontosabb történései nálam a Nyúzzatok meg című előadás készítése és Európa-szerte sikeres előadásai voltak. Most talán egy ideig itthon nem játszuk, legközelebb New Yorkba megyünk vele áprilisban. Emellett idén tetőzött és be is ért egy nagyobb ívű zenei dolog, a FRIK. Ezt a Dorota nevű triómmal csinálgatjuk már évek óta, idén végre egy végsőnek mondható formát öltött. Három lemez és két film, valamint egy szöveggel, videóarttal és egyéb finomságokkal sűrűn átszőtt weblapon lehet látni. Tavaly indult a Hinoki 2.0 kortárs táncdarab, ott egyedül nyomom a zenét a színpad szélén, kis elektronika, gitár, dob. Szintén színházközelinek mondható a Visszaröpülés című Artus produkció, ahol öten zenélünk, váltogatjuk a hangszereinket, cserélünk helyet többféle értelemben. Nagyon izgalmas kísérlet a forma bontogatására, nem tudja az ember, mit is néz pontosan, koncertet vagy mozgásos előadást. Május 13-tól lesz újra látható pár napig.

Zenekarokban talán a legaktívabb a Czitrom Ádámmal közös duónk, tavaly lemezt is készítettünk (Secrets Of The Fisherman’s Wife). De van egy trió, ami nagy szívügyem, egy jó sugallat hozta és tartja össze, Erki Pärnoja gitárossal és Marti Tärn bőgőssel, akik észtek, és annak ellenére, hogy ők is folyamatosan nyakig vannak a saját dolgaikban és turnéikban, mégis egy próba alatt megszületett az a lemezanyag, ami végül tavaly kint meg is jelent. Nagyon fontos munkát végzünk magunkon és egymáson apámmal, akivel a legkisebb mumusoktól a legnagyobbakig elkezdtünk mindegyiket felszámolni. Hegedű – brácsaduó elsősorban, együttgyakorlás főleg, de adunk kisebb koncerteket is, teljesen tiszta népzenét játszunk, amely mégis kortársnak hat. Az említett Dorota idén belekezd következő projektjébe, és sok koncertet is tervezünk. Szerdán debütált egy új formáció, a GNÚ, elég kecsegtető energiák mozdultak meg, biztos sokan fognak talákozni majd ezzel az éjszakában (Kapusi Viktor – szax.; Ajtai Péter – bőgő). Aktív az Argo (görög, szerb dalok és free impro), és úgy tűnik, egyre többet tudunk együtt dolgozni a 12z-vel is, részt veszek a duo lemezük (Szabó Bálint és Kristóf Márton) bemutatóján, illetve tervben van egy közös előadás-kísérlet a 12z tagjai valamint Vavra Júlia és Juhász Adél közös alkotásában.
Számodra mik a fő előnyei és hátrányai a többlakiságnak? Mennyire változik a szerepköröd az egyes projektekben, és mennyire nehéz ezekkel lépést tartani?

Jelenleg a legnehezebb a pihenésre szánt idő megtalálása, illetve bizonyos esetekben ennek a szigorú betartása. Jelenleg ezt kell a leginkább előre elterveznem. A különböző projektek, zenekarok, alkotófolyamatok jó esetben produktívan hatnak egymásra, persze van, hogy elszámolom magam, és nem jut időm átgondolni, mit, hova és miért, néha nem tudok készülni a dolgokra, de az is lehet egy flow-élmény, de amikor csak zsebből dolgozik az ember, akkor számolni kell vele, hogy kifogy a szufla. Ezeket tanulom folyamatosan.

És a közönségednek? Magyarország híresen nehéz eset a műfajok közötti átjárás tekintetében.

Nem gondolom, hogy Magyarország híresen nehéz lenne ebből a szempontból, elég nagy az átjárás, csak kisebb csoportok mozognak, most mint a ’70-es ’80-as években, és provinciálisabb egy-egy közeg, de műfajok keveredésében nem hiszem, hogy alul maradnánk, és gondolom, ez hozza a közönség keveredését. De erre nem látok rá annyira.

Több interjúban is azt nyilatkoztad, hogy a zenélés nagyon fizikális dolog, és jó nézni – mennyire játszik ez közre abban, hogy zenéltél már Mészáros Máté Hinoki című, és a Dányi-Molnár-Vadas Nyúzzatok meg című darabjában is?

Inkább fordítva. A Nyúzzatok meg alkotó táncosai keresték azt a zenei és vizuális dolgot, amit a darabban Ádámmal végülis képviselünk, egyszerre értelmezhető talán mozgásként, amit csinálunk, és valóban néha lejövünk a zenecsinálás fonaláról a darabban, annak ellenére, hogy közben zenélünk is. Máténál, a Hinokiban klasszikusabb a helyzet, nem vagyok a táncosokkal interakcióban fizikailag, de nálam is egy hasonló koreográfia végigmegy, mint náluk a mozgásban. Régóta foglalkoztat a kortárs tánc, nagyon örülök, hogy velük dolgozhatok, most is több készülő projektben van alkalmam feszegetni ezt a “nem zenészi” jelenlétet a színpadon, de hangszerekhez kötve.

Miben látod a legnagyobb különbséget az itthoni és, mondjuk, a lengyel jazzszíntér között? Mennyire izgalmas jelenleg itthon zenésznek lenni?

Igazán nem vagyok otthon sem a hazai, sem a külföldi jazzszíntéren, de látok tendenciákat, mondjuk, azt inkább globálisan a zenére értve. Itthon több szempontból is izgalmas zenésznek lenni. Egyrészt majd éhen halsz, másrészt mégis nagyon színes a paletta. Ha igazán nyitottan áll hozzá az ember, szerintem most valami egyedülálló dologra lehet itt bukkanni. De ahhoz tényleg érdemes kimozdulni a megszokott helyekről, mederből. Különben egy másik vetületét kaphatod meg, és még jobban beragadsz..

Ha Budapest egy zene lenne, milyen lenne szerinted? Hol szeretsz itthon fellépni?

Valami heves. Ilyen rumba-metál-szerű. Nincs kedvenc helyem, inkább azt tudom, hogy hol nem szeretek fellépni, de azt meg nem szeretném mondani. Főleg a kis helyeket szeretem, ahol akusztikusan is meg lehet szólalni.

Jövőbeli tervek, álmok, rémálmok?

Legnagyobb álmom egy kirándulás a Pilisben, meg persze jó lenne elővenni a polcon összegyűlt szólóanyagokat… Legnagyobb rémálmom az, hogy amiben vagyok, az is csak egy álom.