A fájdalmasan korán elhunyt, orosz származású alkotó a késő XX. század és az ezredforduló egyik legeredetibb és legszuggesztívebb magyar képzőművésze volt. A Magyar Nemzeti Galéria mintegy 400 művet bemutató kiállítása garantált élményt kínál talán még azoknak is, akiket kevésbé érint meg a festőként, performerként, díszlettervezőként és költőként is ismert alkotó életműve. A túlélő árnyéka alcímet viselő, szokatlan komplexitású tárlat biztosan nyomot hagy a látogatók emlékezetében.
A Magyar Nemzeti Galéria D épülete felé tartva éppen arról beszélgetünk a fotós kollégával, hogy a királyi palota épületének mindenképp új funkciókat kell kitalálni, ez a szárny pedig finoman szólva is alkalmatlan kortárs művészeti tárlatok megrendezésére.
Aztán belépünk a térbe – és erre az utóbbira teljesen rácáfol a hatalmas Ünnep csarnoka, amely az 1977-től 2001-ig sorozatosan megrendezett Dzsan-panoptikumok monumentális színpadát és jelmezegyüttesét tárja elénk. Az El Kazovszkij számára – a karácsonyhoz hasonlatosan – szertartásszerűen ismételt, különböző helyszíneken megrendezett performanszok világát idézi fel.
Az előadások világa egyébként sem állt távol a díszlet- és jelmeztervezőként is dolgozó művésztől, a teatralitás művészetében is megjelenik. El Kazovszkij úgy tartotta, hogy a színház az igazi művészet, mert a nézők előtt születik és előttük tűnik el.
A különc alkotó munkáiban egyaránt feltűnnek műfajok közti együttállások (csendélet és tájkép), fétistárgyak, az orosz nyelvhez, a klasszikus orosz irodalomhoz való, mélyre ható kulturális gyökerek emlékei, de külön szekciót kapott az avantgárd és az 1970-1980-as évek hazai underground szcéna bemutatása is.
A 2008-ban elhunyt művész életművét feldolgozó, A túlélő árnyéka alcímet viselő kiállítás fekete falaival, időnként ferdén elhelyezett képeivel, labirintusszerű termeivel totálisan megváltoztatta az épület belső tereit.
A kiállítási tér problematikája – mint ezt a „White Cube” elnevezésű kiállítási objektum is bizonyítja – a kurátori koncepció visszatérő eleme volt. Ez a szekció arra tesz kísérletet, hogy a kiállítás egészével ellentétben az „abszolút festészet” nézőpontjából, a „múzeumi művészettörténet” elvárásainak megfelelően mutassa be a fehér falakon kiállított, klasszikus múzeumi képcédulákat és a semleges megvilágítást kapott, a kontextustól elvonatkoztatott, önállóan szemlélhető alkotásokat.
Egy ilyen komplex és hatalmas, jórészt még feldolgozásra váró életművet egy látogatás után megérteni esélytelen. De közelebb kerülhetünk hozzá, a kiállítási élmény pedig garantált.
