Minden nép látja magát valamiképp és minden népet látnak valahogy, még ha ez a kép sokszor túlzó is, vagy messze áll a valóságtól. Kiss Róbert Richard újságíró a világ közel összes országában járt és útjai során számos emberrel beszélt, aki ismer minket - jól vagy rosszul. De többnyire jól, ezért a külvilág képe általában nagyon vicces, néha elgondolkoztató tükröt tart elénk. Mert tényleg panaszkodással kezdjük a napot, gyakran beszélünk a betegségeinkről és a teszkós szatyor sok ruhatár alaptartozéka, viszont sokak véleménye szerint intelligensek, kreatívak és ötletesek vagyunk.
A borítófedélen csupa vélt vagy valós hungarikumot találunk, a
könyv első felében pedig fejezetekre osztva az egyes népek rólunk alkotott véleményéből, valamint a róluk íródott néhány alapinformációból állnak. Elsőként a távoli országokról olvashatunk, majd egyre közelebb jutva végül a szomszédainkról, így végül több mint harminc nemzet képviselőinek véleményét ismerjük meg. A fejezetek áttekinthetőek, a szöveg szórakoztató és könnyen, gyorsan olvasható. Ne tudományos kutatásra számítsunk, a vélemények közt sok kissé általánosító, hiszen nehéz "japánokról" vagy "bolgárokról" beszélni, minimális referencia nélkül: érdemes lett volna néhány esetben hozzátenni, hogy nagyjából hányan vagy milyen arányban említették az adott választ. Az eredmények elsősorban személyes benyomásokból származnak, a hosszabb-rövidebb interjúk pedig a szokásos válaszokon túl sokszor igen meglepő eredményeket hoztak.
A szlovákok nagy átlaga például kifejezetten kedvel minket, a németek pedig bátornak és összetartónak látnak bennünket. Az ide látogató japánok szerint a vidéki magyarok úgy öltöznek, mintha egy meséből léptek volna elő - mondjuk ezt a mangákhoz fűződő furcsa viszonyuk fényében nehezen tudjuk értelmezni. Szintén szerintük sok a láblógatás, a kávé-cigi szünet a munkahelyeken. Tudva, hogy a reggeli torna után futva közelítik meg gyártósorokat, ez tökéletesen érthető. A finnek szerint harminc fölött nem szeretünk sportolni, a franciák szerint nincs stílusérzékünk, mindenhová nejlonszatyrokat cipelünk és ízléstelen ruhákat hordunk. "A magyaroknak szeretek eladni, mert ilyen gagyit ennyiért nálunk Kínában senki se venne" - hangzik egy másik vélemény. A válaszok
egy részénél kiakadt a képzeletbeli közhely-figyelmeztető csengőnk, de tényleg egy csomó érdekes információra is bukkantunk.
A könyv végén számos kiegészítő információra bukkanhatunk, így például megtudhatjuk, hogy a köszönésformák sokfélesége valóban egy többé-kevésbé ismeretlen hungarikum: kétszáz ilyet ismerünk, ami a magyar nyelv egyedülálló gazdagságát bizonyítja. A kiadvány egyetlen hibája, ha lehet ezt egyáltalán hibának tekinteni, hogy a cím csak részben fedi a tartalmat, ezért sok esetben a rögtönzött útleírásoknak köszönhetően többet tudunk meg az adott népről, mint arról, hogy ők mit is gondolnak rólunk. Ez elsősorban azokra a népekre igaz, akik viszonylag kevéssé fordulnak meg nálunk (pl. azeriek, üzbégek, albánok stb.).
Persze ezeken a távoli helyeken nem volt könnyű helyzetben az író, nehéz lehetett egyáltalán idegen nyelvet beszélőket találni, nemhogy olyanokat, akik ismernek minket, de a cím így kicsit megtévesztő. Mindezzel együtt Kiss Róbert Richard könyve élvezetes olvasmány, ami sokat segít megérteni magunkból és a világból. Tényleg mindenkinek ajánljuk.
Kiss Róbert Richard: Így látják a magyarokat a világban. Mediabrill, Budapest, 2014., 190. oldal, 2415 Ft.
