A város közepén található FUGA Budapesti Építészeti Központ hétről hétre izgalmas kiállításokkal, előadásokkal, vetítésekkel vár mindenkit. Most annak is megéri beugrani, aki csak kicsit is szereti a fotográfiát és az építészetet, hiszen az elmúlt évek legjobbjaiból nyílt kiállítás, amelyet március 9-ig tekinthetünk meg a Petőfi Sándor utcában.
Az újjászületett Ferenciek terétől néhány méterre található intézmény az elmúlt években igazi műhellyé nőtte ki magát: a kirakatban a FUGA Rádió felvételei zajlanak, az utcáról betérve barátságos hangulatú könyvesboltban találjuk magunkat. Letisztultság, fehérre meszelt falak és sok faanyag jellemzik a teret, a falakon pedig fekete-fehér fotók, rajzok és tervrajzok építészes pontossággal elhelyezve.
Az egykor légioltalmi pinceként is működő alsó kiállítóhelyiségben Az év építészeti fotója című
pályázat 2012-es és 2013-as legjobb fotóit tekinthetjük meg. "Szeretem, ha egy kiállítás egy történetet mesél el, van eleje, közepe és vége." - mondja Szentiváni János fotóművész, a kiállítás kurátora. "Ez egy valóban hiánypótló kiállítás, amelynek az a célja, hogy megfelelő rangra emelje ezt a műfajt."
A válságig viszonylag sok új ingatlan épült, tehát volt miből válogatni a fotósoknak, mára kevesebb épület születik - persze nem feltétlen kevesebb a nívós köztük. Annál is érdekesebb, hogy az építészeti fotográfia némileg háttérbe szorult az elmúlt években, hiszen a műfaj talán legnagyobbja, Lucien Hervé magyar származású volt. Akinek egyébként az építész Le Corbusier állítólag semmit sem fizetett, mondván, hogy a fotós Hervé úgyis híres lesz és megél majd abból, ha az ő épületeit fotózza.
A kiállítás Kiefer Richárd egy Gellért-hegyet ábrázoló képével indul, így nem nehéz fölvenni a Szentiváni János által említett képzeletbeli történet fonalát: ha átlátszóak lennének a falak, a FUGA épületéből valóban a hegyre lehetne látni.
Vargha Márk Péter négy képén a 4-es metró betongerendái grandiózusnak és mégis légiesen könnyednek tűnnek. Érdekes, hogy Balázs Mihály pécsi tudásközpontjának építészeti részletei több képen is megjelennek: a Zsolnay-kerámiák Frikker Zsolt képein tűnnek föl, míg a még csak épülőfélben lévő betonelemek Juhász Norbert képein. Sok kép van tehát, amelyen olyan részleteket ismerhet meg a néző, amelyeket máskor sosem vagy csak más perspektívából.
A műfaj egyik legismertebb hazai képviselője, Zsitva Tibor egy képpel tiszteleg Makovecz Imre emléke előtt. Hajdú József két képpel szerepel, amelyek a K&H Irodaházat örökítik meg. Végül Darabos György fotóját kell megemlítenünk, amely végiggondoltságával, letisztultságával, kimunkáltságával bárhol megállná a helyét.
De ez közel sem minden, hiszen összesen hatvan kép van kiállítva, melyeken éppúgy megjelennek a metró terei, az azóta már továbbköltözött Urimuri és ismert épületek ismeretlen részletei, épülőfélben lévő vagy azóta lebontott épületek, különleges perspektívák, párhuzamos felületek és fekete árnyak, miközben a lábunk alatt a 3-as metró dübörgését érezhetjük. Mint minden, még ez utóbbi is építészet: egy 19. századi bérház aljában, a háború után épült metróvonal közelében, 21. századi fotókat szemlélünk, de azt érezzük, mégis valami örök időtlenségben lévő van a szemünk előtt: kővé vált zene.
