A sétálás tudományát nem nagy ördöngösség elsajátítani, bár tény, hogy a város felfedezése, és egyúttal a kedvenc útvonalaink feltérképezése, időbe telik. Természetesen a tanulási folyamat több mint élvezetes, és az urbánus kalandozás - Budapest sokszínűségének köszönhetően - maga a megtestesült hangulat-hullámvasút. A séta motivációjától függetlenül – romantika, fejszellőztetés, melófelejtő sör – az alábbi útvonal (és kiváltképp annak végállomása) minden Budapest-barangolónak kötelező.
A Margitsziget közelségéből, továbbá a Margit körút hömpölygő forgalmából adódóan a Margit híd budai hídfőjénél ácsorogva (egy ennyire Margit-gazdag mondatra még Besenyő Pistabácsi is büszke lenne) úgy érezhetjük, hogy a nagyvárosi természet és a hagyományos értelemben vett nagyváros határán egyensúlyozunk. Persze az urbánus elemek jóval dominánsabbak: van itt bódító benzingőz, koleszterinpárti gyrosos, naptól cserzett hobó PVC-szatyorral, utcai marketing (értsd: hippinek öltözött szendvicsnéni), plusz néhány lehangoló üzletecske. Legszívesebben rázendítenénk egy Cseh Tamás dalra, de inkább menekülünk, méghozzá egyenesen és előre.
A Margit utcán – amely a Margitkert étteremnek ad otthont, lenyűgöző a Margit-fétis – már felcsillan a nyugalom és a zöldterület reménye. Az utca túloldalán magasodó lépcsősor egy játszótérrel kiegészített, árnyas parkba vezet; a park végén pedig egy szökőkút (a Beck Ötvös Fülöp kézügyességét hirdető, 1938-ra datálható Ifjúság kútja) kókadozik. A kút nem üzemel, így percről percre öregszünk, ám láthatóan a jobb sorsra érdemes szobor sem örökifjú - repedések és graffiti-hegek borítják. Annak ellenére, hogy a Margit tér (!) névre hallgató parkban gyerekek és kutyák legelésznek, a Rózsadomb felé mászó státusszimbólumok robaja ellehetetleníti az idillt.
Az Apostol utcára kanyarodva feltúrt úttestbe, elterelt forgalomba, valamint mustársárga gépszörnyekbe botlunk; persze a megfelelő partnerrel még az ütvefúró darálása és a markoló nyikorgása is olyan romantikusnak tűnhet, akár egy kölyök labradorral díszített menyasszonyi csokor.
Az építkezéstől néhány lépésre elénk táruló lépcsőmonstrum első ránézésre hosszabbnak tűnik, mint egy Tarr Béla-filmvágatlan verziója; ugyanakkor hívogató is, hiszen a messzeségbe vesző végpontja valami különlegessel kecsegtet.
A maratoni lépcsőmászás során egyrészt az jár a fejünkben, hogy a cél szentesíti az eszközt, másrészt megkérgesedett lelkünkben a serpák iránti tisztelet lángja lobban, harmadrészt pedig irigyeljük a környék ingatlantulajdonosait. A lépcsősort övező, szmog áztatta bokrokat és a fűvel benőtt domboldalt nem érdemes zöldterületként aposztrofálni, persze a Belváros betonrengetege után még ez is némi felüdülést jelent.
Az ’56-os forradalmat követő megtorlások legtragikusabb sorsú mártírjáról, Mansfeld Péterről elnevezett parkban örömmel konstatáljuk, hogy egyetlen Margit sincs a környéken (a legközelebbi utca a Veronika névre hallgat); ám a valódi jutalom a városra nyíló panoráma. Az ülepgyilkos fémszékek egyikén egy bácsi olvasgat, a zöldellő susnyából egy vizsla kúszik elő, a város zaja pedig szinte csenddé szelídül. Ahogy az elcsépelt frázis szól, messze vagyunk a várostól, és mégis közel - kell ennél több?
