Nagy Zsófi újságíró: Az ember, aki ott se volt
Az én első Sziget élményem az, hogy 15 éves vagyok és a Zöld Pardonban ülök a szerelmemmel, a 17 éves Palival. Pali (végre) megfogja a kezemet, miközben azokról a „vad” bulikról beszélgetünk, amelyeken részt vettünk már. Én mind az 5 bulit elmesélem neki, ahol egész addigi életemben voltam. Pali arról érdeklődik, hogy voltam-e a Szigeten. Elmesélem neki, hogy idén nem, mivel pont nyaralni mentünk. Pali megkérdezi, előző évben voltam-e, én pedig szégyenlősen bevallom, hogy akkor se voltam. „Tavaly előtt?” – kérdezi. „Akkor se” – válaszolom, majd a kínos csendben rávágom, hogy az azt megelőző előző évben viszont ott voltam. Pali agyában erre láthatóan pörögni kezdenek a fogaskerekek, hogy hogyan engedhettek el a szüleim, amikor 3 éve még csak 12 éves voltam.
Szóval nekem az első szigetes élményem az, hogy ott se voltam,
de már próbálok vetíteni róla. Elnézést, Pali.
Zacsek Ágnes főszerkesztő: A marasztaló pocsolya
Úgy emlékszem, hogy 1996 óra járok ki a Szigetre, és sok olyan koncerten voltam, akiket nem ismertem, csak egyszerűen ott ragadtam, vagy pár hozzáértő ismerősömhöz csapódva bukkantam szuper előadókra, de valóra vált sok koncertálmom is – pl. Blur, Prince, Pulp... Láttam én is sok Szegény Peti nagymamáját kint, csavartam a felsőmből a vizet a fülledt, sátras koncertek után, és próbáltam az átbulizott éjszakák után aludni a füvön, amit a hajnali kukán dobolók többször megakadályoztak. Vett fel a nyakába ismeretlen kedves mexikói fiú a régóta várt Radiohead koncerten, hogy jobban lássak, voltak véletlen találkozások és elvesztések, terelt össze a fesztivál érdekes arcokkal egy-egy nagyobb esőben egy fa alá és egyszer egy dobverőt is elkaptam egy koncert végén. Egyszer az egyik estén szakadt az eső a fesztiválon, és tiszta sár volt minden, a barátnőm próbált épp visszaevickélni a sátrához, amikor megcsúszott és elesett. Beleesett egy pocsolyába, beleragadt a sárba, nem tudott felállni. Ekkor érkezett oda egy részeg srác, aki azt hitte, hogy a barátnőm élvezetből fetreng a sárban, és jó kedvűen megkérdezte: „Dagonyázunk, dagonyázunk? Gyere, dagonyázzunk együtt!” És melléfeküdt a sárba.
Fürdős Zsanett újságíró: Elsőre katarzisélmény
Több jó emlék is fűz a Szigethez, annak ellenére, hogy én viszonylag későn, „csak” 21 évesen látogattam ki először, és akkor is csak egy napra, a Kispál-búcsúra. Onnantól persze beindult az évenkénti szigetelés, aminek jobbnál jobb koncerteket köszönhetek. Rögtön az első katarzisélményem volt Paolo Nutini, aki 2012-ben lépett fel a Nagyszínpadon és itthon akkor még elég kevesen ismerték, nos én addigra már hosszú évek óta reménykedtem abban, hogy egykori gimis idolom egyszercsak ellátogat kis hazánkba... Bevallom, még meg is könnyeztem a koncertet (meg azt is, amikor bejelentették). Az a nap egyébként is jól sikerült, mert akkori kedvenceim egymás után léptek fel, így a Mando Diao és a The Killers számaira is tombolhattam az első sorban – hosszú évekig őrizgettem az egyik számnál ránk hulló K betűt. Ma már nem vállalnék be első soros koncertet, kinőttem a fangirl létből, de a korláthoz való préselődés sem hiányzik, amit a két kedvenc közötti LMFAO koncertjén megtapasztaltam.
Mivel sokáig egyedül jártam ki a fesztiválra, ezért a Foo Fighters nemcsak azért maradt meg bennem, mert életem egyik legjobb koncertje volt, hanem mert meglepően figyelmes volt a körülöttem lévő tömeg, akik arra is ügyeltek, hogy a nagy ugrálásban ne sodorjanak el. Hasonlót ritkán tapasztalok. Én vagyok az, aki egyébként rendszerint a zene miatt látogatja a fesztivált, így őrült bulikról és furcsa szerzetekről nem tudok beszámolni.
Wágner Gábor újságíró: A cirkuszi menedék
Sosem szerettem a cirkuszt, mégis az lett a megmentőm, és ez pont a Szigethez kötődik. Azt írtam, hogy megmentőm, és az olvasó valószínűleg másra gondol, mint amit most elmesélek, és amikor a végére ér, akkor ezt a szót kicserélné egy másikra: arra, hogy rejtekhely. Mint a szerkesztőség legidősebb tagja, már az első Szigeten (Diáksziget) is ott voltam 1993-ban. Főiskolás voltam akkoriban, és mint minden rendes diáknak, nekem se volt soha pénzem. A családom se volt különösebben tehetős. Viszont a fesztivált nem akartam kihagyni, így hát elkezdtem valamiféle tervet kovácsolni, hogy mit is tegyek úgy, hogy közmondásosan a kecske is jól lakjon meg a káposzta is megmaradjon.
Egész nagy csapattal és 3-4 sátorral mentünk ki a fesztiválra. Én is vittem egy sátrat, a sátorhely árát pedig természetesen összedobtuk. Viszont 7 napig enni és inni is kellett, ezért döntést kellett hoznom: vagy nem eszem-iszom és veszek egy hetijegyet, vagy eszem-iszom és valamit trükközök a belépővel. Az utóbbit választottam. Szerencsémre akkor még annyira gyerekcipőben járt a fesztivál, hogy a K-hídnál nem volt akkora a szigor, mint manapság, a fesztivál területén pedig naponta csak egyszer, mindig délelőtt 9 és 10 között csekkolták a jegyeket. A biztonságiak körbejárták a sátrakat, megnézték, hogy van-e sátorjegy meg belépő, aztán másnap reggelig nem is szóltak hozzánk. Meg eleve, akkor
a jegy még nem a csuklón volt, hanem egy nyakunkba akasztható tokban,
a tokot meg a póló alatt hordta az ember, és ha szembejött egy felvigyázó, látta, hogy a nyakamban ott lóg, aminek ott kell lógnia és békén hagyott.
A program része volt az első Szigeten, hogy a világhírű Eötvös Cirkusz mindennap délelőtt 9 és 11 között egy cirkuszi sátorban előadást tartott, ugyanazt a jól bejáratott programot tolták le minden alkalommal. Mivel én csak egy első napos napijeggyel rendelkeztem, bármikor is feküdtem le, másnap keltem és mentem a cirkuszi sátorba előadást nézni, mivel az volt az egyetlen hely, ahova nem jöttek be jegyet ellenőrizni, hogy ne zavarják meg az előadást. Így minden egyes nap megúsztam az ellenőrzést, mert amíg az folyt, addig a cirkuszi sátorban kókadoztam. És nem én voltam az egyetlen. A harmadik reggelre már nagyjából betéve tudtam az előadás minden egyes mondatát, a fesztivál végére pedig fejből fel tudtam volna mondani a teljes műsort.
Gedeon Lili: Az életmentő pulcsi
Az első Szigetemre ajándékba kaptam egy bérletet, és bár nem terveztem, végül minden nap kint voltam zárásig. A bulik után a nagyszüleimnél aludtam Óbudán, akikkel rendszeresen összefutottam reggel – ők akkor keltek, én akkor feküdtem.
Másik kedves emlékem, hogy egyik alkalommal amatőr módon pulcsi nélkül érkeztem a Szigetre, és hajnalban igencsak fáztam. Ahelyett, hogy hazamentem volna, bekapcsolt az életösztönöm: találnom kell valamit, ami felmelegít. Nyitott szemmel járva egy porba tiport fekete pulcsira bukkantam valamelyik színpad szélénél, a gazdájának se híre, se hamva nem volt. Boldogan magamra kaptam, majd megkerestem a többieket, mire a barátom elszörnyedve nézett rám, hogy hogy vehetem fel ezt a koszos, kitudjakiévolt felsőt, inkább vesz nekem egyet. Így elbandukoltunk a legközelebbi merch bolthoz, ahol kaptam egy csodaszép, rózsaszín kapucnis szigetes pulcsit, amit azóta is büszkén hordok.
Kovács Dávid főszerkesztő-helyettes: Legendás állatok és megfigyelésük
Az idei lesz a 15. Szigetem, ráadásul minden alkalommal kint voltam egész héten, így rengeteg emlékezetes fesztiválélményt szedtem magamra 2009, az első alkalom óta. Tinikorom kedvenc zenekara a Ska-P volt, akik 2005-ben még azelőtt feloszlottak, hogy koncertre járó korba érjek, de 2008-ban újra összeálltak, később pedig kiderült, hogy a 2009-es Szigeten is fellépnek. Egyértelmű volt, hogy ott kell lennem, ehhez viszont sürgősen nyári melót kellett találnom: a szilva- és barackszedést választottam, ami szerencsére meghozta a gyümölcsét, így átélhettem életem egyik legjobb koncertélményét. Néhány évvel később egy másik spanyol zenekar, a La Pegatina fellépése hozott számomra olyan katarzist, amit magamban azóta is gyakran felidézek. A Világzenei Színpadon adtak olyan koncertet, ami után a közönség minden tagja úgy nézett ki, mintha minimum maratont futott volna, de a legklasszabb élmény mégis az volt, hogy a buli a koncert után is folytatódott a színpad előtt, szerencsére erről videó is készült:
Egészen más műfaj, de egy másik kedvenc zenekarom, a The National 2019-es koncertjét is muszáj megemlítenem. Az idehaza szerintem méltatlanul alulértékelt amerikai együttes szempárásító koncertet adott, ami után 2023-ban egészen Lisszabonig mentem értük, hogy önálló fellépésen is láthassam őket. A teljes 2019-es koncert visszanézhető egyébként alább.
2009 és 2018 között sátorral voltunk kint, ami sok vicces és fura sztorit produkált, ezek közül tényleg nem mindennapi eset volt, amikor
a társaság egyik tagja reggel 6-kor hívott a szemben lévő sátorból, hogy segítsek neki, mert rádőlt egy unikornis.
Az első gondolatom az volt, hogy tuti bevett valamit, amit nem kellett volna, aztán amikor kinéztem a sátramból, valóban ott feküdt teljesen kiütve egy unikornisnak öltözött srác, aki viszont tényleg beszedhetett valamit. Próbáltuk ébresztgetni, de se kép, se hang, végül az egyik biztonsági embertől kértünk segítséget, aki egy üveg vízzel oldotta meg a dolgot. Mr. Unicorn olyan hirtelen állt talpra, mintha sosem létezett volna gravitáció, de a szemein látszott, hogy ez az állapot nem fog sokáig tartani, ezért a szekus inkább elkísérte az elsősegély sátorhoz. Sosem hallottunk többet felőle, de reméljük, hogy legalább néhány órára valódi unikornisnak érezhette magát.
A cikkünkben szereplő fotók illusztrációk.
(Borítókép: Rockstar Photographers)
Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!
Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.
Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!
hirdetés
