A futás Magyarországon hosszú múltra tekint vissza, de a hobbifutás, az utcai kocogás és a tömegsportként űzött futás csak az 1980-as évektől vált igazán elterjedtté. Azelőtt kifejezetten cikinek tartották a melegítőben kocogókat a pesti utcákon, miközben ma már épp futók nélkül lenne elképzelhetetlen a város.

Autók ablakából kiabáltak a futókra

Az atlétika és a futás hagyományai Budapesten a 20. század elejére nyúlnak vissza: az FTC atlétái már az 1910-es és 1920-as években kiemelkedő eredményeket értek el különböző futószámokban, és a többi atlétikai sportág is folyamatosan fejlődött a fővárosban.

Már az 1960-as évektől rendeztek maratoni versenyeket a fővárosban, például a Csepeli Nemzetközi Maratont, amely 1961-től létezett, bár ez inkább verseny volt, nem tömeges futóesemény. A XXI. kerületre utaló nevet a 80-as években egyes forrásokban már Budapestre cserélték, a verseny pedig egészen a rendszerváltásig létezett.

A futás mint egészségmegőrző tevékenység a hatvanas-hetvenes években kezdett terjedni. A „Fuss az egészségedért” elnevezésű NDK-s futómozgalomról 1968-ban kezdett tudósítani a Képes Sport.

A súlyfelesleggel, stresszekkel, keringési zavarokkal és a technikai kultúra egyéb »másodszándékú áldásaival« küszködő művelt világ újra felfedezte a lábát, divat lett a futás

– írták. Egy évvel később használták először a „jogging” kifejezést, amelyet a szív- és érrendszeri megbetegedéssel foglalkozó orvosok különösen ajánlottak, hiszen itthon drasztikusan növekedett a szívinfarktusok száma.

Az új hobbisport azonban akkoriban még egyáltalán nem volt megszokott látvány Pesten:

A »Jogging« – magyarul taposni, ügetni – bevonult a tömegsportmozgalmak szóhasználatába. A nagyvárosok utcáin, terein megjelent a »Jogger«, a reggeli futkározó, a kocogó. Nem voltak kevesen, akik eleinte megmosolyogták őket és akik autóik ablakát leengedve néhány keresetlen szóval »biztatták« a mellettük elhaladót

– írta a Képes Sport 1979-ben.

Ugyancsak ebben az újságban arra is adtak tippeket az olvasóknak, hol és mikor kocogjanak, ha szeretnék elkerülni a csúfolódást:

Ne szégyellje, ha az utcákon vagy tereken kocog. Válasszon ki egy csendes időszakot, amikor nincsen kitéve élcelődésnek. Később, amikor már rendszeresen fog kocogni, észre sem veszi a »cikizőket«.

A kocogás mint öntevékeny sportolás

A hetvenes évek végére a kocogás már egyre elfogadottabbá vált, amihez a futóversenyek is hozzájárultak. 1977-ben így definiálták a kocogást a Képes Sportban:

Olyan öntevékeny sportolás, lassú futás, poroszkálás, amely minden körülmények között, mindenki számára űzhető.

A futás optimális elkezdésére több elgondolás is létezett. Egyesek tavaszi és kora nyári kezdést javasoltak, a Képes Sport viszont az őszi start mellett tette le a voksát:

A nyári szabadság után, mielőtt a hideg, esős idő beáll, el lehet kezdeni a rendszeres kocogást, mert még rendelkezünk azokkal a tartalékokkal, amelyeket napfényben, a vizek mellett szereztünk meg.

A kocogás melletti érvek között szerepelt, hogy örömet okoz, jót tesz az egészségnek, barátokkal együtt végezve pedig még szórakozás is. Sőt, nem igényel különösebb felszerelést sem:

Az öntevékeny testedzésnek ez a formája azért terjed világszerte rohamosan, mert alig igényel felszerelést. Egy cipő (hajlékony talpú, de a lábat megfelelően tartó), egy nadrág, a hűvösebb napokon melegítő, egy mez és máris elkezdhetjük a rendszeres edzéseket

– írta szintén a Képes Sport a 80-as évek elején.

Az első győztes idejét még senki sem tudta überelni a maratonon

Mire James Fixx alapirodalomnak számító Futók, kocogók könyve című munkája 1984-ben magyarul is megjelent, a kocogás már egészen népszerű műfajnak számított. Popularitásához hozzájárult a Nemzet Sportolója címmel kitüntetett Monspart Sarolta tájfutónak a munkássága is, aki számos futóeseményt szervezett ezekben az években. A Budapest című lap egyik 1980-as számában interjút adott Nekem a futás a szabadság címmel, amelyben szintén a futást népszerűsítette:

A futás feloldja, enyhíti a magányt, az edzés, a verseny közösségbe helyez. Szeretem az edzést. Rendkívül változatos. […] Azt szeretném, hogy ne csak nekem legyen jó, mások is ismerjék meg a tájfutás szépségét, általában a sportot. A skandináv tömegversenyek mintájára megszerveztük a futóversenyt a Normafánál. »Hülye vagy, mit töröd magad, senki se lesz ott« – mondogatták. Több mint 2500-an futottak

– nyilatkozta a tájfutó, aki ekkorra már kullancsencephalitis miatt jobb lábára részben lebénult, de haláláig aktív sportéletet élt.

A futás igazi tömegsporttá válásának mérföldköve a Budapest Maraton 1984-es megrendezése volt. Ekkor először állhattak rajthoz amatőrök is a 42 kilométeres távon.

Az 1984-es Budapest Maraton már első alkalommal nemzetközi eseménnyé vált: a klasszikus távon 18 országból érkeztek résztvevők. A korabeli feljegyzések szerint 625 férfi és 25 nő ért célba, ami akkoriban jelentősnek számított. Ez volt az első olyan maraton Magyarországon, ahol nemcsak profi atléták, hanem amatőr futók is rajthoz állhattak, így valóban mindenki számára nyitottá vált a verseny.

A szervezők – élükön dr. Spiegl József és Bresztyenszky László – a nemzetközi példákból kiindulva álmodták meg ezt a nagyszabású eseményt, amelynek főtámogatója az IBUSZ lett, és a következő közel tíz évben a verseny névadójaként is szerepelt. A maratoni táv mellett a programban helyet kapott egy 21 kilométeres kísérőfutás, valamint az iskolások számára szervezett Méta-staféta is.

Az első Budapest Maraton útvonala a Budapest Sportcsarnoktól indult, majd a belvárosban kijelölt 21 kilométeres pályán haladt, amit a maratonistáknak kétszer kellett teljesíteniük. A férfiak között Kiss Zoltán (Budapesti Spartacus SC) 2:15:04-es idővel, a nők között pedig Ladányiné Schaffner Antónia (BVSC) 2:40:10-es eredménnyel diadalmaskodott. Érdekesség, hogy Kiss Zoltán idejét még senki sem tudta túlszárnyalni azóta.

Győzelmére így emlékezett vissza:

Ha azt nézem, hogy mi olykor hózentrógerben és az akkor divatos utcai dorkóban edzettünk, sokkal rosszabb helyzetben voltunk, ugyanakkor nekünk lehetett sportállásunk, s állandóan edzőtáborokba jártunk. Az 1984-es győzelmemet kimondottan élveztem. Ha jól emlékszem, a 32. kilométer után maradtam egyedül, bár rajtam kívül senki sem tudhatta biztosan, hogy én vagyok elöl, mivel a felvezető autón lévő óra bedöglött, ráadásul akkor még két 21-es kört kellett teljesíteni, így a félmaratonisták és a lekörözöttek is ott voltak a pályán.

A szervezés nem volt zökkenőmentes: a verseny előtti napon érkezett meg egy hatalmas Seiko óra, amely az indulók futóórájaként funkcionált volna – egy taxira szerelve, de csak a harmadik kilométerig működött. Viszont először alkalmaztak számítógépes adatfeldolgozást. „A HTI-sek remekül dolgoztak” – dicsérte a szervezést és a Híradástechnikai Intézet (HTI) munkáját Baráth Béla, a versenyiroda vezetője.

Két nappal később, április 17-én Soha rosszabb divatot! címmel emlékezett meg a teljes címlapon a Képes Sport az IBUSZ-maratonra. Az eseményről a Népsport is tudósított, a beszámoló pedig nagyobb felületet kapott, mint az aznap 25 ezer néző előtt játszott, 4–1-re végződő Újpest–Vasas-bajnoki.

A komoly közérdeklődés már jelezte, hogy a futás hamarosan tömegsporttá fog válni.

Az elmúlt 40 évben a Budapest Maraton és általában a futás népszerűsége robbanásszerűen megnőtt: 1993-ban már 10 ezernél több ember nevezett, és bár 1994-ben és 95-ben nem rendezték meg a versenyt, a folytatásban évről évre egyre többen álltak rajthoz – 2013-ban először lépte át a nevezők száma a 20 ezret, a 2024-es SPAR Budapest Maratonon pedig összesen 30 ezer résztvevő indult 107 országból.

Források:

(Borítókép: Az első Budapest Maraton, 1984-ben. Fotó: Szalay Zoltán – Fortepan)

Legyetek ott első városi piknikünkön!

Gyertek, és töltsünk el egy vidám napsütéses tavaszi napot együtt a városligeti fák lombjai között május 1-jén, ahol day-time piknik, workshopok, sok szuper food truck és dizájnvásár is vár mindenkit.

Ünnepeljük együtt a tavaszt, a találkozásokat és azt a pezsgést, amiért annyira szeretjük Budapestet!

hirdetés

Címkék