Péterfy-Novák Éva őszinte és tabudöntögető műveivel a kortárs magyar irodalom egyik meghatározó alakja. Könyveiben köntörfalazás nélkül ír olyan témákról, mint a gyermekkori abúzus, a családon belüli erőszak, az abortusz vagy a gyász. Nyíltsága és aktivizmusa, az elesettek melletti kiállása miatt sokak számára példaértékű, Mózes Zsófival közös Trauma/Írás kurzusukon segít megtalálni a traumával élőknek azt a hangot, amellyel kiírhatják magukból, mások számára is átélhetővé tehetik a velük történteket. Jelenleg Olaszországban, az umbriai Todiban él férjével, a szintén író Péterfy Gergellyel, ahová eredetileg csak egy kis időre költöztek volna, de mára már igazi lokálpatriótákká váltak.
Közösen vezetik a Péterfy Akadémiát, valamint a Felhő Café Könyvek kiadót, továbbá irodalmi túrákat vezetnek Szerb Antal Utas és holdvilág regényének nyomában járva.
We Love Budapest: A szeptemberi Forbes Makers Day tematikája az elnyomott érzések, traumák, a saját történetünk elmesélése, megélése, és ehhez kapcsolódva te a traumaírásról fogsz beszélni. A sokáig magunkban tartott érzésekről, lelki sebekről való írás mennyiben feldolgozás is?
Péterfy-Novák Éva: A traumaírás nem traumafeldolgozás. Ha valaki úgy érzi, hogy a traumája feldolgozáshoz segítségre van szüksége, akkor mindenképpen terápiás segítséget javaslok, vagy az ő saját módszerét, ami segít megküzdeni az őt ért traumákkal. Sajnos senki nem tudja elkerülni a megrázkódtatásokat, és ezek feldolgozására nincs recept, hiszen mindannyian mások vagyunk, más feldolgozási stratégiákkal. Amikor van egy traumád, amivel vagy terápiás segítséggel, vagy önfejlesztéssel dolgozol, akkor a traumaírás ennek egy nagyon jó kiegészítése lehet. Ez jelentősen eltér a kreatívírástól, ahol a szépírás szakmai fogásait, a karakterfejlesztést, történetmesélést, dramaturgiát lehet megtanulni. Az én olvasatomban a traumaírás lényege, hogy úgy tudd elmondani a történeted, hogy aki olvassa, az megértse és úgymond tanújává váljon a te történetednek. Ezért is fontos, hogy a lehető legjobb módon próbáld meg leírni, kellő részletességgel és kellő energiával. Írás közben nem ítélkezhetsz, és nem veheted el a szöveg energiáját azzal, hogy kimondasz olyan tanulságokat, amikre az olvasónak magának kell ráébrednie.
A Trauma/Írás kurzust Mózes Zsófival (a WMN újságírója, erőszaktúlélő – a szerk.) közösen tartjuk a Péterfy Akadémián. Az órákon abban segítjük a résztvevőket, hogy amit átéltek és amit szeretnének elmondani, az kerek történetté álljon össze. Ennek rendkívül fontos része például a háborítatlan korszak, vagyis a trauma előtti időszak leírása is. Ahhoz, hogy pontosan tudjuk átadni a velünk történteket, fontos, hogy azt az időszakot is feltárjuk.
WLB: Érdekes, hogy amikor traumákról beszélünk, akkor elsősorban a bántalmazó kapcsolatra, az abúzusra, a gyerekkori molesztálásra gondolunk, és hajlamosak vagyunk az egyéb sérüléseket elbagatellizálni. Például egy betegséget, elhagyást, megcsalást kevésbé számítunk traumának, mert úgy gondoljuk, hogy eltörpül azokéhoz képest, akik úgymond „súlyos” traumát éltek át. A kurzuson találkoztál már olyan emberrel, akinek azért volt nehéz írnia, mert a saját történetét nem tartotta elég traumatikusnak?
P-N. É.: Volt ilyen, persze, nem is egy. A súlyos traumatúlélők között mindig van olyan, aki azt gondolja, hogy nem olyan nagyságú vagy nagyságrendű traumával érkezett, de ezen mindig átsegítjük, és a csoport maga biztosítja őt arról, hogy amit ő kisebb traumának gondol, az az ő számára igenis A TRAUMA. Erre van egy személyes történetem is. 12 éves koromban a panelház 2. emeletén találtunk a vécénkben egy egeret. Akkor már nem élt apukám, anyukám nagyon félt az egértől, és én voltam az, aki végül kiszedte, majd ki is dobta, mert addigra már belefulladt a vízbe. Másnap megint találtunk egyet, ezután anyukám már szakembereket hívott, és minden lehetséges lyukat beszüntettek, ahol bejöhetett állat. Ezután már nem találtunk több egeret, viszont én onnantól kezdve egészen 61 éves koromig nem tudtam úgy elmenni a WC-re, hogy előtte ne nézzek bele a kagylóba, hogy nincs-e benne egér. Ha nem tudtam belenézni, akkor nem voltam hajlandó ráülni. Ez se nem halál, se nem abúzus, se nem bántalmazás, ez egy egyszerű, apró trauma, de mégis 48 évembe tellett, mire képes voltam eljutni oda, hogy elkezdjem feldolgozni. Az eleje horror volt, rettegtem, de megcsináltam, és most már nincs szükségem rá. 4 évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjek, hogy ez nekem egy súlyos traumám, és meg kell próbálnom leküzdeni.
WLB: Azért egy ilyen kurzuson intenzíven szembesülsz mások traumájával. Mennyire tudsz távolságot tartani?
P-N. É.: Viszonylag sikerül, de pont azért vagyunk ketten Zsófival, mert amikor úgy érzem, hogy már sok, akkor egymást tudjuk ebben segíteni. Az elmúlt években megtanultam egy picit hátrébb lépni és távolabbról tekinteni akár a saját traumámra, akár másokéra is. Amikor az abortuszkötetet (Abortusztörténetek, 2022 – a szerk.) szerkesztettük Mérő Verával és Juhász Ágival, abba konkrétan fizikailag belebetegedtem. Ez nekem nagyon érzékeny pont volt, nemcsak a harcos énemet, hanem tényleg minden porcikámat ingerelte. Nagyon nehéz volt, utána nem is volt kurzusom majd egy évig, mert muszáj volt kipihennem az egészet. Így, hogy Zsófival közösen csináljuk a traumaírás-kurzust, igazából ő a kurzusvezető, rám kevesebb hárul, ez nekem könnyebb és jobb is, másrészt amit ő csinál, az szakmailag ragyogó. Tudod, olyan ez az egész kurzus, mintha egy nagyon kemény héjú kagylóban lennénk ott 6-8-an, ahonnan semmi nem megy se ki, se be, védve vagyunk, támogatjuk és támasztjuk egymást. Az egész olyan, mint egy csoda.
WLB: Amikor én az Egyasszonyt olvastam, nagyjából 2015 körül, akkor viszonylag kevés hasonló tematikájú és hangvételű vagy tabudöntögető történettel találkoztam. Szerinted mi lehet annak az oka, hogy mára már ilyen sokan írnak és beszélnek a saját traumáikról?
P-N. É.: Hát figyelj, ez olyan, hogy ha az ember egyszer kinyitja a száját, akkor bátorságot ad másoknak is ahhoz, hogy elmondják és megtalálják a szavakat ahhoz, amit eddig nem tudtak elmondani. Ez egy láncreakció. Nyilván nem az Egyasszony volt az első könyv, ami saját megélt traumával foglalkozik, az irodalomban bőven van erre példa az Egyasszonynál magasabb polcokon is. Például Polcz Alaine Asszony a fronton vagy Kertész Imre Sorstalansága már régen megíródott. Alapvetően is bőven van trauma az irodalomban, de minden nagyképűség nélkül mondhatom, hogy az Egyasszony az elsők között volt, ami annyira köznyelven és érthetően, minden manír nélkül mondta el a valóságot, hogy ezzel bátorságot kaptak azok is, akik azt gondolták, hogy nem tudják szépen megfogalmazni a saját történetüket. Több mint négyezer levelet kaptam a túlélőktől, akik elmesélték nekem a saját traumájukat, amit őszintén köszönök. Ha csak annyit is tudtam nekik segíteni, hogy találtak bennem egy lehetőséget, akinek elmondhatják, hogy mi történt velük, akkor én már úgy érzem, nem írtam meg hiába a regényt.
WLB: Említetted, hogy az elmúlt években megtanultál távolságot tartani a saját traumáidtól is, viszont most volt az Egyasszony megjelenésének 10. évfordulója, amihez kapcsolódva újra elővetted, és javítgattál rajta. Ebben a folyamatban is tudtad távolról szemlélni, vagy itt már bevonódtál?
P-N. É.: Tudtam, abszolút. Időnként persze behúzott, de korántsem volt olyan mélyütés, mint korábban. Tudtam koncentrálni a szövegre, ezért is találtam meg a szóismétléseket és a pici pontatlanságokat, de persze elért a szívemhez. Nagyon érdekes, hogy eleinte még az egészet át akartam írni, új formát szerettem volna neki adni, de miután újra végigolvastam, rájöttem, hogy ezen nem kell változtatni. Ez egy egyszerű nyelv, egyszerű szavakkal, viszont így, ahogy van, jó és megrendítően őszinte. Ma már jobban meg tudnám írni, hiszen nagyobb a rutinom, de ez tényleg így jó, ahogy van. A színdarabot is képes vagyok már úgy nézni, hogy Tenki Réka milyen nagyszerű benne, és persze felfogom, hogy ez az én történetem, és megkönnyezem, de tudok távolságot tartani. Nincs már meg az a megsemmisítő, dübörgő fájdalom, ami 10 éve még megvolt.
WLB: Azért te viszonylag későn érkeztél az irodalomba, ráadásul a férjednek (Péterfy Gergely – a szerk.) már jól ismerték a nevét írói berkekben. Felmerült benned bármikor is, vagy volt benned kétely, hogy téged nem önmagad, hanem a férjed miatt ismernek el?
P-N. É.: Erre sokan kíváncsiak, de nincs bennem ilyen, az első perctől sem volt, mert nem ugyanaz a közönségünk, két teljesen más világ vagyunk. Amit Gergő ír, az a csodálatos magas irodalom, én viszont teljesen köznyelvi módon járatom a számat és mondom a magamét.
WLB: Amikor író vagy művész házaspárokról beszélünk, mindig van bennünk egy ideális kép arról, hogy milyen lehet a közös alkotás, hogy egy szobában vannak-e, együtt alkotnak-e, vagy megmutatják-e a másiknak a művüket. Ebből mennyi a valóság, nálatok mi a helyzet?
P-N. É.: Kisorosziban ez abszolút működik nálunk, ott egymás nyakán ülünk a dolgozószobában, és tökéletesen tudunk egy légtérben létezni, írni. Rengeteg közös projektünk is van, most készül például egy Nápoly-könyvünk is. Viszont itt, Todiban meg kellett találjam egy olyan sarkát a háznak, ahol teljes beleéléssel tudok dolgozni. Míg Kisorosziban pompásan ment, hogy egymás mellett dolgozzunk, addig itt ez egy kicsit nehezebb.
WLB: A kiadótoknál, a Felhő Café Könyveknél megjelent két hasonló könyv is, az Abortusztörténetek és a Túléltem, amelyekben személyes történetek vannak összegyűjtve. Volt olyan eset, amikor el kellett utasítanotok egy történetet, mert azt éreztétek, hogy ez papíron egyszerűen nem működik?
P-N. É.: A Túléltem kötetnél nem, mert abban javarészt a tanítványaink és a hozzánk közel álló írók történetei vannak. Az Abortusztörténetek már más, mert ott közzétettünk egy felhívást, amire több mint 200 írás érkezett. Kemény folyamat volt mindegyiket elolvasni, véleményezni és szerkeszteni, hiszen egyrészt figyelnünk kellett arra, hogy a kötetbe kerülő történetek ne egy sémára legyenek felhúzva, másrészt azt is néztük, hogy mindegyik önmagában is kerek egész és érthető legyen. Utólag is köszönöm mindenkinek, aki ebbe a kötetbe szöveget küldött.
WLB: Szerinted a traumaírásnak hol a szerepe az irodalomban? Mennyire kapcsolódik hozzá?
P-N. É.: Nem is tudom, hogy létezik-e olyan irodalom, amiben nincs trauma. Valahol ott kapcsolódik össze a kettő, amikor a mondatok irodalmivá válnak egy traumaírásban, de valójában nem kell irodalminak lennie. Az Egyasszony is egy köznyelvi mondatokba rendezett, köznyelven megírt történet. Soha nem vágytam rá, hogy nagy író legyek, és amit szerettem volna elérni ezzel a könyvvel, azt elértem.
WLB: A szeptemberi Forbes-eseményen az előadásod mottója az Elmondani az elmondhatatlant. Ehhez kapcsolódva felmerült bennem, hogy: valóban el lehet mondani mindent, és képesek vagyunk megtalálni rá a szavakat?
P-N. É.: Van olyan, amit nem lehet elmondani. Van egy nagyon közeli barátom, akinek van egy súlyos gyerekkori abúzusélménye, és nem tud róla beszélni. A legtöbb, amit tud róla mondani, az annyi, és ezt szó szerint tudom idézni, hogy: „Rengeteg csesznyeséget követett el velem az apám.” Ennél többet nem tud mondani, de mindannyiszor megköszöni, amikor ezekről írok. Neki az segít, hogy mások történetét olvassa, mert ő nem képes kimondani, amit vele tettek. Van ilyen, és ezt el kell fogadni. Szerintem rengetegen vannak, akik azért sem tudnak róla beszélni, mert nem fogják fel, hogy ami velük történt, az mi is volt igazán.
WLB: Az utóbbi időben sorra kerülnek elém olyan olvasmányok – tudattalanul –, amelyekben az elbeszélő pontosan megfogalmazza azokat a nehéz érzéseket a gyásszal kapcsolatban, amelyeket én képtelen vagyok kimondani. Ezek rengeteget segítenek, és jó érzés, hogy tudok kapcsolódni. Neked volt ilyen olvasmányélményed, ami átsegített a nehéz időszakon, vagy aminél azt érezted, hogy helyetted beszél?
P-N. É.: Érdekes, hogy nekem ezek nem a gyermekhalállal kapcsolatosak voltak, ott nem volt olyan olvasmány, amivel tudtam volna azonosulni. Viszont ennél sokkal többet segített az, amikor olyan szülőkkel tudtam beszélgetni vagy együtt lenni, akik ugyanazt vagy nagyon hasonlót éltek át, mint mi Zsuzsival. Amikor a lányom már nagyon beteg volt, és a kórházi anyaszálláson voltunk együtt, rengeteget beszélgettem a többiekkel, segítettük egymást, és tisztában voltunk azzal, hogy amin az egyikünk épp keresztülmegy, az vár, várhat ránk, többiekre is. Ott, akkor nem kellett ahhoz más traumájáról olvasnom, hogy tudjam, mi zajlik le azokban az anyákban, akkinek ugyanilyen diagnózissal él a gyereke, és záros határideje van hátra. Ennek megtartó ereje van. Hogy ott van X. anyuka, és ha bejön egy, és elkezd pakolni, akkor pontosan tudod, hogy miért teszi, és miért megy haza. Mindannyiunk szemében benne volt, hogy vajon mi mikor kerülünk sorra, mi mikor kezdünk pakolni. Mindenkiről tudtunk mindent, elmeséltük egymásnak a szülést, hogy kinél mikor derült ki a diagnózis. Folyamatosan megosztottuk egymással a történetünket. Ez olyan, mintha kicsit a könyvek előfutára lett volna. Azok a szülők, akiknek a gyereke hosszan tartózkodott a kórházi osztályokon, egészen közel kerültek egymáshoz, olyan volt ez, mint egy baráti társaság. Az életünknek egy olyan szakaszában és olyan történetekkel kapcsolódtunk, ami akkor, ott életmentő volt.
WLB: Szerinted eljöhet valaha is az a pont, hogy már nem akarsz erről beszélni?
P-N. É.: Nem, mert ha már kinyitod, levetkőzteted a szíved, és elmondod őszintén a történeted, akkor nincs olyan, hogy mégis felöltözöl, és nem beszélsz róla többet. Erről addig fogok beszélni, amíg csak bírok. Iszonyú fontosnak érzem. Mert lehet, hogy valaki sok évvel az Egyasszony megjelenése után fog hallani a könyvről, vagy véletlenül megnéz egy beszélgetést velem, és ez segít neki abban, hogy beszéljen arról, ami vele történt vagy történik.
Megjelent első bookazine-unk, ne maradj le róla!
Már 15 éve lélegzünk összhangban a fővárossal. Jubileumi kiadványunkban mindent megtalálsz, ami magazinunk és eddigi munkánk esszenciája. Gasztronómia, kultúra, városi legendák és Budapest arcai, interjúk, történetek és a legjobb helyek – úgy, ahogyan mi látjuk a fővárost.
Rendeld meg itt vagy keresd a nagyobb könyvesboltokban!
hirdetés
