Eleanor Macnair 2013-ban részt vett egy fotós kocsmakvízen. Az volt az egyik feladat, hogy készítsen el egy ismert fotótörténeti alkotást gyurmából. Ez adta az ötletet ahhoz a több mint 10 éve futó projekthez, melynek során olyan ikonikus fotókat alkotott már újra Play-Doh-ból, majd fényképezett le ismét, mint, mondjuk, André Kertész táncosnője, Man Ray Fekete és fehér című alkotása, de William Eggleston, Diane Arbus vagy éppen Roger Ballen képei is play-doh-sodtak nála.
A fotótörténet legnagyobbjai gyurmából
A gyurmaszerűséget, ami furcsa illatával és ragyogó színeivel sokunk számára a gyerekkor fontos esszenciája, egy véletlen felfedezésnek köszönhetjük. A Play-Doh 1956-ban született egy szappangyárban, és eredetileg ablakmosónak tervezték, ám kiderült, hogy a színes, jól formázható anyagot sok iskolában kreatív célokra alkalmazzák. Így jött egy kis remarketing, és megszületett a cuki gyerekjáték, amiből bemutatása óta állítólag több mint 300 millió kiló fogyott.
Ezt a sajátos anyagot formázza egyszerű eszközökkel – csipesszel, ollóval, késsel – Eleanor Macnair. Az alkotások 24 órán belül készülnek el, többnyire éjszaka, hiszen a gyurma egyébként hamar kiszárad. A fotótörténet gyurmareliefjei ezután csak rövid ideig léteznek, a maguk teljességében pedig csak az alkotó látja őket, aki lefényképezi, aztán darabokra szedi a művet, minden szín megy vissza a maga dobozába, később pedig ismét hasznosul. Így lesz a Man Ray-fotó veszélyes, narancsszínű hátteréből később egy Alec Soth-gyurmareplikán levél, egy William Eggleston-kép újraalkotása során pedig haj.
Bár Macnair 14 évesen kiesett a hivatalos művészeti oktatásból, sőt, az alapötlet sem az övé, mégis ő szervezte sajátos világgá ezeket az alkotásokat, melyek egyéni jelentéstartalmai együtt, egymás mellett még jobban érvényesülnek, illetve ki is egészítik egymást. Az eredeti művek sok esetben fekete-fehérek, így Macnair döntése, hogy milyen színt használ a reliefeken, ennek pedig sokszor szimbolikus jelentése van. Bizonyos részleteket pedig az anyag adta lehetőségek miatt kell megváltoztatni, így egyáltalán nem szolgai másolásról, hanem nagyon is kreatív folyamatról van szó. Ezzel együtt az alkotások kapcsán elgondolkodhatunk arról is, hogy mi a művészet. Nem véletlen, hogy a gyurmafotók egy csapásra népszerűvé tették Macnairt, aki 2013 óta két könyvben, blogján és Insta-oldalán is bemutatta az alkotásokat, 2017-ben pedig a világszerte ismert Magnum Photos ügynökség kérte fel arra, hogy alapítása 70. évfordulójára alkossa újra néhány ikonikus képét gyurmából.
Ez lenne a művészet?
Az anyag, az általa kijelölt formavilág, az erős színek egyaránt a gyerekkor világát idézik fel, ez pedig a képeken megjelenített, sokszor nagyon súlyos tartalmakat is egészen más megvilágításba helyezi. Gyermeki rácsodálkozásra biztat, arra, hogy próbáljuk meg a minket körülvevő, ismert vizuális tartalmakat nyitottan szemlélni, és ezzel visszaröpít a megismerés pillanatába. Az alkotások párbeszédbe lépnek a művészeti hagyománnyal, és a reprodukció határait is feszegetik. Macnair munkáit figyelve feltehetjük magunknak a kérdést, hogy mi a másolás és mi az újraalkotás, a szétszedett képek, az újra felhasznált alapanyag pedig a fotózás során örökkévalóvá tett pillanat törékenységét is megidézi.
A kiállításhoz egyébként rövid kísérőfüzet is készült, ami alapvetően nem korosztályhoz kötött, de a fiatalabbaknak és a nagyobb gyerekeknek is segít abban, hogy interaktívan ismerkedjenek a fotótörténet klasszikusaival. Az anyag erre tökéletesen alkalmas is, a kiállítás ugyanis kronológiai sorrendben mutatja be az alkotásokat, a gyurmaváltozatok mellett pedig az eredeti fotók is feltűnnek. A tárlat egy óra alatt kényelmesen megnézhető, így érdemes összekötni a Mai Manó Házban látható másik, Americana című kiállítással.
(Borítókép: We Love Budapest)
