„A 70-es években még kulturált verekedés folyt” – Pálfi Imre 52 éve felügyeli a legmenőbb budapesti mulatókat

We Love Budapest: Hogyan került az éjszakába, hol dolgozott először? 

Pálfi Imre: 1944-ben születtem a Zala megyei Türjén, egy kis faluban Sümeg közelében. Az iskolát Türjén, majd Veszprémben végeztem, már ott bokszolni kezdtem, aztán 20 éves koromig a szombathelyi Dózsában folytattam a sportot. Fodrásznak tanultam, Budapestre egy ismeretségnek köszönhetően, egyetlen katonaládával indultam el. 1973-ban úgy kerültem a Belgrád rakparti Hajóbárba, hogy a lányom keresztanyja volt a vezető. Én akkor nagyon jó karban voltam, ezért hívtak oda portásnak. Ez a Sarokházzal együtt Cintula helye volt, és mint ilyen nagyon népszerű. Mivel ekkor női-férfi fodrászként dolgoztam, megbeszéltem a főnökasszonyommal, hogy délelőttös leszek, délután pedig mentem a Hajóbárba.

WLB: Keresztes Tibor, vagyis Cintula legendás DJ volt, az egyik első Magyarországon, aki már a 60-as években pörgette a lemezeket, aztán sokáig rádiózott is, ő hozta el a diszkót Magyarországra. Milyen volt a Hajóbár, ahol együtt dolgoztak?

P. I.: A Lánchíd közelében, az egykori Atrium Hyattnél, egy dunai hajón volt ez a népszerű hely, ahol akár 200 vendég is megfordult éjszakánként. Remekül fizetett. Persze a szórakozni vágyók mellett örömlányok és kétes fazonok is dolgoztak itt, éppen úgy, mint más helyeken. 

WLB: A prostitúció a rendszerváltás előtti évtizedekben sok jobb szórakozóhelyhez hozzátartozott. Hogyan kezelte ezt az, akinek – mint Önnek is – az volt a feladata, hogy rendet tartson? 

P. I.: Több mint 50 éve vagyok az éjszakában, és éppen 2 hónapja mondtam a főnökömnek, hogy büszke vagyok arra, hogy egyetlen lánnyal sem mentem el. Én láttam, hogy ezek a lányok kikkel, mikkel mentek el. Hát isten ments! Volt egy nagyon jó főnököm később, a Pipacs bárban.

Ő is azt a tanácsot adta, hogy egy lánnyal se menjek el soha, mert onnantól nem tudjuk a pénzügyeket jól kezelni, ha pedig összeveszünk, akkor a munkahelyen zajlik a dráma. Szem előtt kell tartani, hogy az ember miért van itt: pénzt keresni. Mikor az első komolyabb éjszakai munkahelyemen, a Hajóbárban dolgoztam, akkor nős voltam, a párom éppen a második gyermekünket várta, saját otthonra gyűjtöttünk. Ugyan a bár május elsejétől szeptember 30-ig volt nyitva, én egy szezon alatt annyi pénzt gyűjtöttem össze, hogy be tudtam fizetni az önrészt egy lakásra. Reggelre mindig tele volt a zsebem.

WLB: Hogyan fért bele emellett a fodrászkodás? 

P. I.: Világéletemben rosszul aludtam, nem okozott gondot az éjszakai munkám után elindulni a fodrászatba. Szerettem a szakmámat. Moszkvába, Párizsba, Ausztriába, Jugoszláviába és Romániába jártam versenyekre, most is szervezek ilyen eseményeket. Magyar bajnoki ezüstérmes voltam, öt kupán indultam, amiből hármat megnyertem. Jól ment a fodrászat. Itt is a vendég az első, ahogy az éjszakában is.

WLB: Meddig maradt a Hajóbárban? Hogyan folytatódott a történet?

P. I.: Nálam csináltatta a haját Balogh Elemér barátom, aki a Moulin Rouge-ban volt felszolgáló. Ő ajánlott be a Casanova bárba, az 5 órai teához. Ez egy délután 5-től 9-ig tartó diszkó volt, aminek Déri János volt a DJ-je, aki az egyetem mellett csinálta ezt a munkát. Később hirdették meg a Sportriporter kerestetiket, ahol harmadik helyezést ért el. Legendás tévés lett belőle. Jó barátságba kerültünk, ezért amikor elhelyezkedett a tévénél, nekem adta a régi lemezeit. A mai napig megvannak, és mivel nemrégiben vettem egy lejátszót, újra meg tudom hallgatni ezeket is.

WLB: A Casanova a korszak legendás bárja volt, az egyik legismertebb a városban. Onnan kapta a nevét, hogy a hírhedt szoknyapecér egy mendemonda szerint abban a házban szállt meg, ahol működött. Nem Déri János volt a Batthyány téri szórakozóhely egyetlen ismert dolgozója. Itt fedezték fel Zámbó Jimmyt is. Ismerte őt? 

P. I.: Igen, valóban itt dolgozott Jimmy, de a Várban, a Fortuna bárban, ahol később dolgoztam, szintén sokszor megfordult. Oda egyszer a görög énekessel, Demis Roussosszal érkezett. Jimmy zongorázott, a görög gitározott, és együtt énekeltek. Emlékezetes produkció volt. 

WLB: Ön a legtöbb helyen biztonsági emberként, portásként dolgozott. Mit jelentett pontosan ez a munka?

P. I.: A portás nem engedett be mindenkit a helyre, és nemcsak keményen, de mosolyogva is el tudott valakit küldeni. Mindig ez a nehezebb része, bár a vendégek többsége régen nagyon udvarias volt. A legtöbben akkor is adtak például némi borravalót, ha nem volt foglalásuk, és nem tudtam beengedni őket, mert már túl sokan voltak a helyen. Persze akkor is voltak olyanok, akik nem voltak úriemberek,

WLB: Sokat hallunk arról, hogy még jobb helyeken is jelen volt a prostitúció, de nagyon pontos szabályok között, szinte észrevétlenül zajlott. Hogyan képzeljük el ezt?

P. I.: Minden lánynak volt saját lakása, ahova taxival vitték fel a férfiakat. Az urak előre fizették az összeget, amiért egy órát töltöttek a hölgyekkel, eközben a taxis lent várakozott. Ha valami baj volt, az volt a jel, hogy a lány kétszer le- és fölkapcsolta a villanyt. Általában 9-10 lány dolgozott, de váltották egymást.

A férfinak kellett odamenni hozzájuk, esetleg meghívni őket egy italra. A lányoknak egyébként sokszor volt rendes munkája is, de mindenképpen be voltak jelentve valahová, egyébként közveszélyes munkakerülőnek számítottak volna, azt pedig büntették.

WLB: A Casanova mellett az Aranykéz utcai Pipacs bárban is dolgozott, ami az egyik első és sokáig az egyetlen igazán elegáns night club volt. Az a hely, ahol a szocializmus alatt jómódú külföldiek, sportolók, üzletemberek fordultak meg. Hogyan került a Pipacsba, és milyen volt itt dolgozni?

P. I.: Egy kollégám ajánlott be a Pipacsba, így már három állásom volt: nappal a fodrászat, délután a Casanova, este pedig ez. 1975-ben kerültem ide, 1976-ban pedig megérkezett az én kedves barátom, Fűzy Gabi, ekkor a Fűzy–Cseke duó tagjaként. Amikor odakerült, mondtam neki, hogy fodrász vagyok, ennek nagyon megörült. Azóta hozzám jár nyiratkozni is, és én voltam az esküvői tanúja. A Pipacsban 18 éven át dolgoztunk együtt folyamatosan, majd szétdobott bennünket az élet, most pedig 19 éve újra egy helyen végezzük a munkánkat.

WLB: Fűzy Gábor (akivel korábban mi is beszélgettünk) az éjszaka állócsillaga, Budapest legidősebb bárzongoristájaként egy egész műfajt tart életben. Most a Piros Pezsgőben dolgoznak együtt. A Bimbó úti bár azonban nem mindig volt az az elegáns szórakozóhely, aminek ma ismerjük. A rendszerváltás idején az Egy-érintő működött a helyén. Ön itt is dolgozott. Milyen volt ez a hely?

P. I.: Toplessbár volt, ahol én felszolgálóként dolgoztam, de figyeltem a vendégekre, a lányokra is. Onnan kapta a nevét, hogy volt egy nagy rulettkerék középen. Amikor a vendég távozni akart és fizetett, akkor oda tehette a tenyerét, és amit a rulett ezután kiforgatott, azt nem kellett kifizetni – kávét vagy italt lehetett nyerni. A színpadon élő szexshow-t is láthatott a közönség,

Egyszer odajött hozzám a fiatalember, aki az élő show-ért felelt. Arra kért, legközelebb figyeljek rá, hogy a párjához ne nyúljanak, mert nem szereti, ha megcsiklandozzák a talpát. Nagyon meglepődtem, hogy valakit, aki 30-40 ember előtt gond nélkül megmutatja a testét, pont az ilyesmi zavar. Az üzletet sokáig egy volt taxis, Nágel Feri csinálta a párjával, de nála könnyen jött és ment a pénz, nagyon szeretett nagy lábon élni, és sajnos eladósodott. Én is kölcsönöztem neki, de nekem időre fizetett, viszont Csobolya Attilának nem tudta visszaadni a tartozását.

WLB: Csobolyát legtöbben a brutálisan meggyilkolt Prisztás József barátjaként ismerik, uzsoraügyletei nemcsak az alvilágot hálózták be, de sportolóknak, üzletembereknek is kölcsönzött. Bíróság elé pedig a rendkívül erőszakos, váci hetek nevű bűnszervezet tagjaként került. Legtöbben valószínűleg igyekeztünk volna neki időben visszaadni a pénzt.

P. I.: Ezek olyan összegek voltak, amiket már nehéz volt előteremteni. Csobolya pedig erre utazott, és végül amikor már túl sokkal tartozott neki, el is vette Feritől a helyet. Aztán továbbadta Kamillónak. Fűzy Gabi ekkor összekülönbözött az akkori üzletvezetővel, felmondott, én pedig mentem vele. Délután kipakoltunk innen, és mentünk a Sinatrába, ami Kamilló elegáns bárja volt a rakparton. 

WLB: Ribáry Kamilló szintén hatalmas egyénisége volt a rendszerváltás korabeli éjszakai életnek, az ő nevéhez fűződnek az első night clubok, a Swing, a Caligula, az Egy-érintő. Tevékenységének árnyékosabb oldala, hogy bordélyházak üzemeltetésével is kapcsolatba hozták. Milyen volt a Sinatra Klub, és milyen volt Kamillóval dolgozni?

P. I.: Kamillóval én sosem voltam jóban, mindig viszály volt köztünk, pedig nagyon régóta ismertük egymást. Volt olyan, hogy alig akart kifizetni, és Fűzy Gabi munkáját sem mindig értékelte. A Sinatrát ekkor ő működtette egy barátjával együtt. Csodálatos hely, hajóállomás, gyönyörű kilátással a Gellért-hegyre, ugyanakkor az alsó részbe akkoriban – ez nagyjából 30 éve volt – nem szabadott lemenni, nem is volt annyira hangulatos, illetve ott nagyon elterjedt a drog. 

WLB: Mikor találkozott először az éjszakában a kábítószerrel? 

P. I.: 1990 környékén, az Egy-érintőben, egy kis mérlegen mérték rendszerint. Noszogattak, hogy: „Kóstold meg, Imre, kóstold meg!”, hát a végén megkóstoltam, felszívtam belőle valamennyit.

Na, mondom: kábítószer, ebből se kérek! Ugyanúgy vagyok ezzel, mint a dohányzással. 6 vagy 7 éves lehettem, amikor először rágyújtottam. Beleszippantottam, megszédültem, nekem ez nem kell, azóta se cigarettáztam. Nem esik jól, nem érdekel.

WLB: Azt mondja, hogy a jobb helyeken udvariasak voltak a vendégek, nem volt agresszió. Gondolom, azért előfordultak durvább esetek is. Mi maradt igazán emlékezetes?

P. I.: A 2000-es évek elején a Halló Bárban dolgoztam, de ott nem éreztem jól magamat, váltottam, és a Király utca környékén lévő Club Királyban folytattam. Azt mondtam a főnöknek, hogy nekem nincs szükségem portásra, megoldom a dolgokat üzletvezetőként egyedül. Egyik este egy férfi be akart menni egy ott dolgozó lányhoz. Én mondtam neki, hogy ez nálunk nem szokás, hiszen a lánynak ez a munkahelye. Szó szót követett, és amikor elutasítottam, megszúrt a kabátja ujjába rejtett késsel.

Én ezek után leütöttem, de felállt, és megpróbált elszaladni. Ekkor vettem észre, hogy tiszta vér az ingem, és ahogy ver a szívem, fröcsköl belőlem a vér. A lányokkal nyomókötést tettünk a sebre, hívták a mentőket és a rendőrséget. Saját lábamon szálltam be a mentőbe, de hallottam, hogy az orvos azt mondja, élet és halál között vagyok. Hát, gondoltam, akkor szevasz, Imre! Ott tudatosodott bennem, milyen súlyos az állapotom. 

WLB: A beszédhangja is ennek a balesetnek köszönhetően kapta a rekedtes tónusát?

P. I.: Nem, egy másik Club Királyban történt eset következtében. A Halló Bárból jött át egy vendég, és összeszólalkozott egy lánnyal, aki nem volt hajlandó csókolózni vele. Én kitessékeltem a hollandot, de neki ez nem tetszett. Odasózott a torkomra, ahol ettől egy vérrög keletkezett. Egy évig jártam hangtechnikaórára annak reményében, hogy meg lehet menteni a hangomat. Régen szívesen énekeltem is, a baleset óta viszont sajnos már nem tudok.

WLB: A legtöbben ilyen atrocitások után félnénk visszaállni a munkába. Hogyhogy Ön másképp döntött?

P. I.: Az illető, aki megkéselt, végül 9 és fél év börtönt kapott, én pedig a baleset után néhány héttel visszatértem az éjszakába. Nagyon kellett a pénz, hiszen a gyógyulásomig sem fodrászként, sem a Club Királyban nem tudtam dolgozni. Szóval egyrészt a pénz miatt, másrészt pedig azért, mert nagyon szeretem a vendégeket. Régiekkel és újabbakkal, fiatalabbakkal, idősebbekkel is jóban vagyok. Néhány hete tüdőgyulladással kerültem kórházba, rengetegen hívtak telefonon a vendégek közül is, jó volt érezni, hogy ennyien szeretnek.

WLB: Mennyire voltak gyakoriak az előbbihez hasonló, erőszakos esetek? A boldogult 90-es évek és a rendszerváltás sajátossága volt, hogy a rosszfiúk úgy érezték, mindent lehet?

P. I.: A 70-es években még kulturált verekedés folyt. Azt mondták, gyere ki, beszéljük meg! Aki elfeküdt, azt tovább nem bántották. Bejöttek, kezet fogtak, te jobb vagy, és kész. Ez ma már nincs így. 

WLB: Erőszakosabb lett az éjszaka?

P. I.: Inkább azt mondanám, hogy az udvariasság hiányzik. Nem beszélik meg utána az emberek a konfliktust, sokszor ha valaki kifekszik, azt is bántalmazzák tovább. A rendszerváltás utáni időszakban nagyon fellazult az éjszakai élet. Korábban jobban megszűrték a vendégeket, ma viszont a legtöbb helyre sokkal több embert engednek be, mint régebben.

Sokszor velem is előfordul, hiába jelzem, hogy nincs hely, vitatkoznak velem, akik be szeretnének jutni. Régen a prostituáltaknak is meg kellett adni a tiszteletet, ők pedig el is várták ezt. Ma sokszor azt látom, hogy a saját társuknak, barátnőjüknek sem adnak tiszteletet a férfiak, és ez nem helyes. Előfordult, hogy hallottam, amint egy férfi úgy beszélt egy nővel, ahogy a kutyámmal sem beszélnék, a hölgy pedig csak nevetett rajta. Inkább kérje ki magának, követelje meg a tiszteletet! Persze az is előfordul, hogy a hölgyek is tiszteletlenek a fiatalemberekkel. Ez nekem nem fér bele. Régen felöltöztek az emberek, ha egy szórakozóhelyre mentek, ma ez is egyre kevésbé jellemző.

WLB: Az éjszakában sok olyan emberrel találkozott, akiket mi legfeljebb rendőrségi hírekből vagy Dezső Andrásnak a rendszerváltás korabeli bűnözést bemutató könyveiből ismerünk. Csobolya Attila, Cinóber, Tasnádi Péter. Milyenek voltak ők a hétköznapokban, mondjuk, egy szórakozóhelyen?

P. I.: Az éjszakai emberek között voltak stricik, a lányok kitartottjai, olyan dolgozók, mint mi, és olyanok, mint Csobolyáék, akik végül is szintén dolgoztak a maguk módján. Cinóberrel én mindig haragban voltam, elég nagy pofája volt, és nem engedtem be a Pipacs bárba szórakozni. Fenyegetett, hogy: „Édes fiam, te fel fogod mondani a leckét!” Hát – válaszoltam –, várom akkor.

Egytől egyig a Pipacsba jártak, és én mindegyikkel jó viszonyban voltam, tudták, hogy senkinek soha nem mondok semmit róluk. Egyébként nem csajozni jöttek, mert általában volt barátnőjük, inkább szórakozni jártak oda. Persze néha összekaptak, no nem egymással, hanem más vendégekkel. Volt verekedés is bent.

Tasnádi Péterrel nagyon jó barátságban voltam, fodrászként a vendégem, sőt a versenyeken modellem is volt, mert remek haja van, könnyen fésülhető, jól kezelhető. Biztosan van hibája, de velem mindig úriember volt. Sőt, egyszer segített elrendezni egy ügyet is, amikor komolyabb összeggel tartoztak nekem. 

WLB: Ismeri az éjszakát, mégsem rántotta be ez a világ. Nem iszik, nem dohányzik. Mi kell ahhoz, hogy az ember tudja, hol a határ?

P. I.: Tudatosság és akarat. Itt van például az olajszőkítés. Annak idején sokan mondták nekem, menjünk, csináljuk, hatalmas pénzek vannak benne. Nem foglalkoztam vele. A legtöbben előbb-utóbb úgyis lebuknak, és én nem akarok börtönbe kerülni. A régi nehézfiúk nagy része eltűnt, Csobolyával nem tudom, mi történt, Cinóbert megölték. Én viszont szeretek éjszaka nyugodtan aludni és reggel nyugodtan ébredni.

WLB: Ha a két szakmája közül csak az egyiket tarthatná meg, akkor melyiket választaná? A fodrászkodást vagy az éjszakai életet?

P. I.: Maradnék az éjszakai életben, mert nagyon sokoldalú, az ember máshogyan ismeri meg a vendégeket. Ugyanakkor azt hiszem, hogy lassanként azért befejezem a munkát. 80 éves vagyok. Nagyon szeretek itt dolgozni, de megváltoztak az emberek. Szép kaland volt, de egyszer vége van.

Források:

Félmilliót ér a bárportást leszúró ideges ismeretlen, Új Néplap, 2005. április 14. 

A cikk az Arcanum Újságok felhasználásával készült.

(Borítókép: Szabó Gábor – We Love Budapest)