Régóta tudjuk, milyen érzékeny a viszony az ember és az élőhelye, a természet között, a kérdést mégis aktuálissá teszi a klímaváltozás, a túlnépesedés, a természeti előforrások kizsákmányolása és az ökológiai válság, ami egyre fenyegetőbbé vált az elmúlt évtizedekben, erre a problémára pedig a képzőművészet is reflektál. Mi döntünk arról, hogy a bolygónkra használható és elhasználható erőforrásként vagy egyszeri és megismételhetetlen entitásként tekintünk, ahol az élőlények tettei hatással vannak egymásra.
Rajtunk múlik, teszünk-e közösen azért, hogy elkerüljük az ökológiai katasztrófát. A tárlat ezt a nagyon is kortárs kérdést történeti perspektívában vizsgálja, mintegy 60 tárgyat felölelve – a 19. század második feléből származó és kortárs alkotásokkal is.
Eltávolodni a tájtól
A norvég Adelsteen Normann monumentális, fjordokat ábrázoló alkotása, ami a maga korában, a 19. végén is nagyon népszerű volt, valósággal mellbe vágja a látogatót a tárlat elején. A festményen szereplő apró épületek érzékeltetik velünk, hogy milyen kicsik is vagyunk a természethez képest. A romantikus, idealizált tájtól a tárlat 6 részén fokozatosan eltávolodunk. Helyette olyan problémák kerülnek a középpontba, mint a természet kizsákmányolása, a tájban élő ember szerepe, vagy az, hogy együtt tudunk-e élni a természettel a maga fenséges és vad voltában, illetve hogy miként alakítjuk azt.
A kiállítás nem véletlenül a 19. század közepét jelöli meg kezdőpontként, az első ipari forradalom következményei, az urbanizáció, a megszilárduló társadalmi osztályok és az ipari központok tájat átalakító hatása mind ekkor kezdék éreztetni hatásukat, a problémakör pedig a művészetben is megjelenik.
A 19. századi vagy a 20. század elejéről származó alkotások reflektálnak a természeti környezet változására, és arra is, hogyan alakult a művészek ehhez való viszonya. Láthatunk itt festményeket Mednyánszky Lászlótól és Gustave Courbet-tól. A kortárs alkotások pedig a technológiai fejlődés szerepére figyelmeztetnek, és lehetőséget adnak arra, hogy saját felelősségünkkel és szerepünkkel is szembesüljünk, olyan alkotók művein keresztül, mint Ólafur Elíasson, Barbara és Michael Leisgen vagy éppen Bukta Imre, Süveges Rita, Gosztola Kitti és Rózsa Luca Sára.
A labirintusszerű, korábbi kiállítások elemeit is felhasználó installáció a problémakör összetettségére és arra a transzparenciára utal, amellyel a természet és a benne élő ember szerepének kérdését kezelni kellene. A kiállítás nem túl nagy, nagyjából egy óra alatt megnézhető. Érdemes összekapcsolni a Szépművészeti Múzeumban májusig látható Agnes Denes-kiállítással. A New Yorkban élő művész alkotásai ugyanis az elsők között szembesítettek a városiasodás problémáival és az ebből következő megváltozott természetszemlélettel.
(Borítókép: Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria)
