Gyönyörű épületekből a „szenny és a bűz fészkeivé” váltak a budapesti illemhelyek

Az ingyenes nyilvános vécék száma sajnos rendkívül alacsony a fővárosban, nincs egyszerű dolgunk tehát, ha útközben jön ránk a szükség. Az illemhelyek többsége fizetős (átlagosan 250-300 forint egy „kör”), sőt valahol akár 1000 forintot is elkérnek a használatért. Persze ekkora összeget csak az V. kerületi Dorottya utcában található közvécé használatáért kell fizetnünk, ami egyben kiállítótér is. A Pop&Roll Art Toilet, amely Kiss Miklós alkotása, 20 vécével, saját illattal és zenével rendelkező, pop-art stílusú mellékhelyiség, amiről már korábban itt beszámoltunk.

Budapest 67 nyilvános vécéjét jelenleg a Fővárosi Csatornázási Művek üzemelteti (ezen az illemhelytérképen láthatod, hol találhatók), ezek további, kerületi fenntartású illemhelyekkel egészülnek ki, de üzemeltetett néhányat a MÁV, valamint önkormányzati cégeket is találunk a fenntartók között.

Ha pedig épül is új vécé, annak sokszor botrányos lesz a sorsa. A főváros nemrég a Szent Rókus Kórház oldalába építtetett egy fémborítású, egyszemélyes automata vécét, amelyet a közönség szinte naponta rongált, az ajtókat erőszakosan kifeszítették, a pénzbedobó egységeket szándékosan eltömítették, a falakra pedig graffitik kerültek.

Köztisztaság és közerkölcs

Az vízöblítéses vécé feltalálását követően hamarosan nyilvános illemhelyekre is szükség lett a városok közterein. Az első Párizsban létesült a 19. század elején; 1820-ban Berlinben, majd 1851-ben Londonban is megnyíltak az első nyilvános vécék. Budapest fejlődésével szintén egyre sürgetőbb igénnyé vált a közvécék létesítése:

A még fedetlen, kör alakú építmény bejáratát védfallal takarta el, és ez volt az egyetlen ilyen helyiség a Nagykörút kiépüléséig, amikor a Közmunkatanács néhány, Párizsból vásárolt öntöttvas vizeldét helyezett el. Ugyanakkor a házmesterek bárki kívánságára kötelesek voltak a házi közös illemhely használatát lehetővé tenni, természetesen használati díj megfizetése mellett.

Ezek a nyilvános vécék nemcsak közegészségügyi célokat láttak el, de az üzemeltetők számára nagy bevételeket is hoztak, ezért a konkurenciaharcoknak is megágyaztak.

A Kálvin téren ki volt pécézve ily közhely, sőt – ha jól értesültünk – hozzá is fogtak a létesítéshez, de összeálltak a háziurak, s a dolog abbamaradt. Vajon egészségügyi okok miatt? A Kálvin téren!, ahol bérkocsi állomás van, mely sokkal intenzívebb aromával szolgál az ott lakóknak és az arra járóknak!

– írták az Építő Ipar 1892. szeptember 3-án megjelent számában. 1895-ben a belügyminiszternek végül elege lett a Közmunkatanács tehetetlenkedéséből, a közvécék megépítésének elodázásából, és „az illemhelyek felállításának közegészségügyi, köztisztasági és közerkölcsiségi szempontból való fontossága” miatt határozatban döntött a vécék létesítéséről, amit a főváros végül kénytelen volt végrehajtani.

„Használati díj semmi körülmények között nem szedhető”

Budapesten sohasem volt szokásban, amit több európai városban ma is találhatunk, hogy a sima falba beállított s a jövő-menő közönség szemeinek kitett kő szolgáljon pissoir gyanánt; hanem vagy nem volt semmi, vagy pedig ha épült e célra helyiség, az nem csak a szükség, hanem az illem követelményeinek is megfelelt

– írta Edvi Illés Aladár Budapest műszaki útmutatójában 1896-ban. Valóban: a közterületi illemhelyek városképi kérdéseket is felvetettek, nemcsak funkcionálisnak kellett lenniük tehát, hanem esztétikai és illendőségi szempontoknak is meg kellett felelniük.

A belügyminiszteri határozatot követően, a Beetz vállalkozó cég jóvoltából illemhelyekként szolgáló zöld házikók a budapesti utcakép jellegzetes elemévé váltak. A millennium idején 15 ilyen,

Ezek az épületek a századvég kifinomult ízlését tükrözték falfelületeikkel, öntöttvasból készült, díszes oszlopaikkal, kovácsoltvas elemeikkel. A zöld házak belseje funkcionális volt. A nők számára is komfortos mellékhelyiségben a piszoárokat olajjal szagtalanították (ami világszabadalom volt), így nem volt szükség vízöblítésre, mosdó csak az első osztályú klozetekhez tartozott. Felvetődött, hogy a házakban mosdó, törülköző, fésű és egyéb piperecikk is a polgárok rendelkezésére álljon, hogy lemossák magukról a nagyvárosi lét piszkát, ám ebből az elképzelésből semmi sem lett.

amelyek higiéniai és városrendészeti okokból ugyan kedvezőbbek lettek volna, de megépítésük költségesebb volt, ezért 1940-re csak alig több mint 10 ilyen közvécé épült a város fontosabb csomópontjain.

A nyilvános illemhelyekkel együtt megszületett egy ma már közkeletű fogalom, a vécés néni (hivatalosan illemhely-felügyelőnő). A főváros és Beetz Vilmos vállalkozó cége között, 1912-ben kötött szerződés nem csak azt rögzítette, hogy a munkát ellátó személy nő legyen, de a következő részletekre is kitért:

Minden egyes nyilvános illemhelyhez egy felügyelőnő, illetőleg kezelőnő alkalmazandó, akinek feltétlenül magyar honosnak kell lennie, és aki elsősorban a főváros szegényei közül választandó. […] csakis tisztességes, éltesebb, de amellett elég munkabíró nő, […] aki az illemhely használatának egész tartama alatt ott tartózkodni köteles

– de természetesen ott laknia nem szabad. A munkaidő reggel 6 (télen 7) és este 10 óra között határozták meg, az illemhelyek piszoárrészét egész éjjel nyitva kellett tartani. A szerződésben egy mai pesti lakos számára szinte már elképzelhetetlen szabályt is rögzítettek: „a vizeldék használatáért díj semmi körülmények között nem szedhető”. Lefektették azt is, hogy a vállalkozó cégnek a vizeldék fenntartásáért, építéséért hazai, elsősorban magyar honos iparosokat és munkásokat kell alkalmaznia.

A szenny és a bűz fészkeivé váltak

A 20. század elejére egész „zöldvillamos-hálózat” alakult ki Budapesten, de a II. világháború idején a zöld házak jó része megsemmisült, és szinte mind megrongálódott. A háborút követően az üzemeltetés is megváltozott: a vécék kezdetben a fővároshoz, majd a Csatornázási Művek kezelésébe kerültek. Az államosítással megindult az illemhelyek amortizációja:

A félig-meddig rom, nem tökéletesen működő illemhelyeket ugyanis a közönség kevesebb gondossággal, sőt vandál módon használja, úgy hogy tisztán tartásuk is majdnem lehetetlen. Elhanyagolódnak, sőt sokszor egészen elvadult állapotba kerülnek, s ahelyett, hogy céljuknak megfelelően a tisztaságot és higiénét szolgálnák, a szenny és a bűz fészkeivé válnak, olyannyira, hogy közülük jobb megoldás híján már sokat el kellett falaztatni

– számolt be az illemhelyek állapotáról 1947-ben Budapest polgármesterének jegyzéke.

A Csatornázási Művek kezelésében többé már nem épültek ilyen szép házikók, de a vállalat az 1980-as évekre több mint száz közvécét építtetett, 1996-ban pedig már 112 működött. Ekkor a főváros vezetése a hálózat üzemeltetését egy cégre bízta, és mire az üzemeltetés 2010-ben visszakerült az FCSM-hez, a közvécék állapota katasztrofálissá vált: 38 teljesen romos volt, 36 pedig üzemképes állapotú volt ugyan, de 3-4 kivételével az összeset fel kellett újítani. 

Szerencsére a zöld házak közül is fennmaradt néhány, amelyeket felújítottak, és pár a mai napig üzemel. Az egyik ilyen épület a Halászbástya lépcsőjéről lejőve a balra levő Hunyadi-szobor mögött található, a másik az I. kerületi Lovas úton a Levéltár és a Hadtörténeti Múzeum budai várfal alatti részén.

Üzemel és ingyen igénybe vehető a Károlyi-kertben lévő, a Ferenc téren lévő zöld ház is, valamint a Városmajor úton, a János kórház bejáratának közelében lévő épület is. Elvileg üzemképes a Rózsák terén lévő zöld ház is, de erről ellentmondásosak az információk. A Nagymező utca elején található, valamint a Lövölde téri épület pedig jelenleg muzeális rendeltetésű dísztárgyként vár jobb sorsára, miközben a mellettük nap mint nap elhaladó járókelők talán nem is tudják, milyen funkciót is töltöttek be egykoron ezek az esztétikus zöld házak.

Felhasznált irodalom:

• Okrutay Miklós: Zöld házak, okotaj.hu
• A Beetz-féle házaktól az automata vécékig – Közbudi-helyzet a belvárosban, Pont! Budapest
• Budapesti Zöld Ház WC-k képekben, A város mindenkié