Az Eötvös József Collegiumot báró Eötvös Loránd alapította 1895-ben, hogy a középiskolai tanárok magasabb színvonalú képzést kapjanak és tudóstanárokká váljanak, de emellett a magyar szellemi élet utánpótlására hivatott. A kollégiumban az eltelt évtizedek alatt olyan prominens személyek tanultak, mint Balázs Béla, Kodály Zoltán vagy Lator László, de hogy kortársakat is említsünk, Dragomán György és Szabó T. Anna (a költővel podcastünkben többek között a kollégiumi évekről is beszélgettünk) is Eötvös kolis volt.
A Ménesi úti épület 1911-ben készült el, Alpár Ignác tervei szerint, kívülről picit a középkori kolostorok és várak hangulatát idézi, belső terében viszont ma is csodásan festett falak között tanulnak a fiatalok. Az intézmény a szépirodalomba is bevonult, mivel ez az épület Lázár Ervin Bartusek Géza, a kutya című elbeszélésének színhelye.
A kezdetek
A kiegyezés (1867) utáni időszakban egyre több középiskola jött létre az országban, ugyanakkor jól képzett, magyar anyanyelvű tanárokból hiány mutatkozott. Muszáj volt megoldani a helyzetet, így nem meglepő, hogy hamar felmerült az igény és az ötlet egy bentlakásos középiskolai tanárképző megalapítására.
Ezt báró Eötvös Loránd a párizsi École normale supérieure mintájára már az 1870-es években szerette volna létrehozni, de az alapítás rengeteg szervezést igényelt, így végül csak 1895-ben indult meg az édesapjáról elnevezett Eötvös József Collegium működése. Ám ekkor még nem a Gellérthegyen, hanem a ferencvárosi Csillag (ma Gönczy Pál) utcában volt az intézmény otthona.
Érdekes, hogy a kollégium építtetőjétől nem volt idegen a magyar oktatás támogatása: Kerkápoly Károly egykori pénzügyminiszter és egyetemi oktató vagyonának jó részét különböző oktatási intézmények – óvoda, iskola, középiskola – támogatására ajánlotta fel, míg halála után a Kerkápoly–Bodor Alapítvány nemcsak pénzzel, de ingatlanokkal is segítette a magyar oktatást. Az Eötvös József Collegium ennek is köszönheti, hogy megkapta a Kálvin térhez közeli épületet (Gönczy Pál utca 2.), ami korábban Kerkápoly otthona is volt.
31 hallgatóval indult meg a „munka”, a kollégiumba pedig olyan, a budapesti egyetemekre felvételt nyert diákok jelentkezhettek, akiknek a fővárosban nem volt lakhelyÜK.
A kollégium kurátora egészen 1919-ben bekövetkezett haláláig maga Eötvös Loránd volt, ő nevezte ki az igazgatót is – Bartoniek Géza fizikust –, de ő volt az, aki egy idő után rájött, hogy a IX. kerületi hely már túl szűkös a diákságnak, és egy vadonatúj épületre van szükségük.
Az apafigura igazgató
A századforduló poroszos oktatásába a kollégium első igazgatója nyugatos szellemiséget vitt, az azonos szaktárgyakat tanuló kollégisták 4 fős csoportokba, úgynevezett „családokba” szerveződtek, és a szoros együttműködésen, eszmecserén túl életre szóló barátság alakult ki közöttük. Sőt, a bentlakás miatt a professzorok sem pusztán oktatók voltak, hanem az együttgondolkodásra alkalmas mentorok. Több visszaemlékezésből is kiderül, hogy Bartoniek Géza, vagyis Bégé úr (az igazgató) egyfajta apafigura volt számukra, aki mindig velük együtt örült egy-egy sikeres vizsga után, büszkén figyelte őket, amint bálba igyekeztek, de gyakran elkísérte őket kirándulni a közeli hegyekbe is.
Nem tudom, hogy az École normale mire tanítja növendékeit, de hogy a Collegium és nagy Bégé-je (csak ez volt a neve diszkrét, de pajtásos tiszteletből) az Életre nevelt, európai művészeten és tudományon, s a természet szeretetén épült magasrendű életre nevelt, az kétségtelen
– írta Laczkó Géza az Eötvös Collegiumról szóló visszaemlékezésében.
Filoszok és dögészek
Amekkora megtiszteltetés volt Eötvös kollégistának lenni, olyannyira volt megterhelő is. Az egyetemi órák után itt is különféle szemináriumokon vettek részt, vagyis rengeteget készültek, és naphosszat ültek a kollégium könyvtárában a kollégisták, akik folyamatosan versengtek is egymással – mindez ma sincs másként. A történetekből kiderül, hogy egy hétig tartott a felvételi, és 15-nél több ember sosem került be a kollégiumba (ez még a IX. kerületi időszakra vonatkozik). A felvételi után beavatáson kellett átesniük, de ebben, illetve a mindennapi boldogulásban és a tanulmányi előmenetelükben már új családjuk (a többi diák) segítette őket.
Az itt tanulók két csoportra oszlottak, és bár könnyen rájövünk arra, hogy a „filoszok″ megnevezés a bölcsészeket jelöli, a „dögészek″ megfejtése már nem olyan egyszerű: ők a természettudósok.
Mindannyiuknak a tudás, a munka és a tanulás volt a legfontosabb, ám a filoszok lenézték a dögészeket (és fordítva), akik ezért nem is vehettek részt komolyabb vitákban, ráadásul a könyvtáruk is sokkal rosszabb volt, mint a bölcsészeké.
Új épület, új irányok
1911-ben készült el a mai, Ménesi úti neoromán épület, amit a kor egyik legfoglalkoztatottabb építésze, Alpár Ignác tervezett (az ő alkotásai többek között az Anker-palota, a Magyar Nemzeti Bank és a Vajdahunyad vára). Noha a kezdeti irányvonal még a középiskolai tanári pályára lépő „budapesti főiskolák érdemesebb hallgatóinak” segítése volt, hogy szakpályájukra elméletileg és gyakorlatilag is érdemben felkészülhessenek, az 1920-as évektől kezdve már az egyetemitanár-utánpótlás kapott nagyobb hangsúlyt.
A két világháború közötti időszakban erősödött az internátus kolostorjellege, ahol a diákok folyamatosan szakórákon vagy a könyvtárban voltak, de ekkor indult az egykori családrendszer felbomlása is, aminek a II. világháború utáni időszak vetett véget. 1950-ben megszüntették a kollégiumot, s az épületben csak 1956 után indulhatott újra az oktatás: először szabadon felvehető nyelv- és szakórákat tartottak itt. Ezek idővel kötelezővé váltak, az intézmény is visszakapta eredeti nevét, és hivatalosan is az ELTE szakkollégiuma lett. Az intézmény célja ma is ugyanaz: tudományos képzettséggel bíró középiskolai tanárokat és az egyetemi tanári kar utánpótlását biztosítani a legkülönbözőbb tudományterületeken.
Forrás:
- Garai Imre: Egykor és ma, Eötvös József Collegium
- Gönczi Ambrus: Ahonnan az Eötvös Collegium elindult – Egy elfelejtett pesti bérház, PestBuda, 2020
- Laczkó Géza: Az Eötvös-Collegium, középiskolai tanárjelöltek állami internátusa, Figyelő, 1920
