A három és fél órás filmeposz három felvonásban mutatja be a háború és a holokauszt utáni világból menekülő és a tengerentúlon új életet építő magyar zsidó építész történetét, aki bár Magyarországon és Európában komoly elismerésekben részesült, Amerikában mindent elölről kell kezdenie, magára utalva. Röviden valahogy így foglalnánk össze A brutalista című film történetét, ami bár hosszra monumentális, egyáltalán nem unalmas. Lenyűgözően mutatja be az építészetet és az alkotás folyamatát meg a velejáró megőrülést és szenvedést, amit végül csak megkoronáz az elismerés, vagyis egy életmű-kiállítás a Velencei Építészeti Biennálén.
Adrien Brody annyira jól játszik, hogy tényleg elhittük neki, hogy ő valójában Tóth László, a nagy víziókkal megáldott építész, aki az idegen országban próbálja létrehozni élete fő művét. Ez persze pont az lesz, amit egy pennsylvaniai gyáros szintén a saját nagyszabású projektjének tart: egy könyvtárból, színházból, gimnáziumból és kápolnából álló közösségi komplexum. A modern és brutalista építészet elemeit ötvöző, hatalmas zárt tömb valójában csak a film végén kap értelmet: a labirintusszerű, hatalmas belmagasság és ablaknélküliség a koncentrációs táborokat idézi, míg a néhány keskeny felülvilágító a reményt, hogy van kiút.
Breuer, aki Amerikában lett sikeres
Tóth László személyében nem volt nehéz felismerni Breuer Marcellt – azután meg pláne, hogy maga a rendező (Brady Corbet) is elismerte, hogy többek között ő is inspirálta a fiktív alakot. A pécsi születésű Breuer Marcell ott van a legnagyobb hatású modernista építészek sorában, bútorait és házait világszerte ismerik, mégis úgy hozta a sors, hogy
itthon sajnos nincs megvalósult épülete.
Annak ellenére sem, hogy Fischer Józseffel és Molnár Farkassal közösen megnyerték a Budapesti Nemzetközi Vásár, majd Várnai Mariannal pedig a szegedi Országos Társadalombiztosító Intézet tervpályázatát.

Breuer még 1920-ban iratkozott be az akkoriban induló Bauhaus-iskolába (még Weimarban), ahol rögtön magával ragadta a felszabadult légkör, a gyakorlati órák és a különböző anyagokkal való kísérletezés. Ezek után nem meglepő, hogy hamarosan elkészítette a hamar kultikussá vált csővázas székeit. A fémből meghajlított, hátsó lábak nélküli szék a filmben is megjelenik: amikor Tóth László elkészíti a gazdag amerikai gyáros könyvtárszobájának felújítását, a tér közepére egy ilyen éteri széket helyez. Akit a forgatási helyszín is érdekel, annak eláruljuk, hogy a tóalmási Andrássy-kastélyban vették fel a jeleneteket.
Fischer, Pécsi és a többiek
Ahogy pörögtek előttünk a jelenetek, és fel-felbukkant előttünk számtalan modernista épület fotója, rajza vagy csak skicce, végig azon gondolkoztunk, hogy jó néhány házat akár valamelyik 20. század eleji építészünk is készíthetett volna. Bár az archív újságcikkekben mutatott lakóházak közül több eszünkbe juttatta Fischer József, Pécsi Eszter és Molnár Farkas 1930-as, 1940-es években épült modern budai villáit, egy bizonyos jelenet viszont egy nagyon is valós budapesti épületet ábrázol. A Philadelphiához közeli vidéki városka dombján (a felvétel helyszíne Sóskút) épülő
monumentális komplexum víztárolójáról éles szeműek kiszúrhatták, hogy valójában a Gellérthegyi Gruber József víztárolót látjuk.

Bár a víztároló az 1970-es években készült el, és semmi köze nincs Fischer Józsefhez vagy a feleségéhez, Pécsi Eszterhez, sem a két világháború közötti modern magyar építészet másik vezéregyéniségéhez, Molnár Farkashoz (ő szintén a Bauhausban tanult), alakjuk szerintünk mégis illik a filmhez. Mindannyian rendszeresen jártak nemzetközi kongresszusokra, rengeteget publikáltak, és tanulmányokat írtak arról, hogy a megváltozott modern világban milyen lakásokra van szükség. Számukra fontos volt, hogy nagy tömegek számára tegyék megfizethetővé a magas színvonalú házakat, ám az erősen funkcionalista, többnyire fehér és geometrikus, olykor lábra állított épületeket a vagyonos értelmiség építtette magának.
Bár Fischer és Pécsi Eszter (az első magyar mérnöknő) párosa itthon is sikert sikerre halmozott, karrierjük egy ponton derékba tört, amikor politikai okokra hivatkozva elbocsátották őket akkori munkahelyükről, de a statikával foglalkozó Eszternek Amerikában folytatódott a szakmai útja. Az 1956 utáni időszak mindkettőjük életében fordulópont volt: Eszter a Kohó- és Gépipari Minisztérium Tervező Irodái statikus főmérnöke volt, ahol 1957-ben felmondtak neki. Ekkor elhagyta az országot, és New Yorkba költözött, ahol egyidőben Breuer Marcell-lel is dolgozott a New York-i Egyetem több épületén. Ő készítette a Columbia Egyetem két toronyházának statikai terveit, majd 1965-ben az év statikusa címmel is kitüntették a Hudson folyó partján álló toronyházak alapozásához kifejlesztett eljárásért.

Bár Fischer József megpróbálta követni feleségét és fiát, az 1956 utáni Magyarországról nem volt egyszerű kijutni.
19-szer nyújtott be kivándorlási kérelmet, hét és fél évig várt az útlevelére, mire 1964-ben végre a családja után mehetett.
Az Egyesült Államokban különböző tervezőcégeknél volt állása – itt eszünkbe juthat A brutalista azon jelenete (amit az SE Elméleti Tömbjében forgattak), amikor Tóth László egy hatalmas amerikai tervezőcég rajzolójaként dolgozik. Pécsi Eszter 1970-ben agyvérzést kapott és lebénult, öt évvel később pedig elhunyt. Fischer József felesége halála után hazatért Budapestre, és nem tervezett többet, csak kiállításokon szerepelt.

A film végére hosszas hányattatás után Tóth László fő műve is elkészül, melynek makettjét és fotóit az első, 1980-ban megrendezett Velencei Építészeti Biennálén mutatják be, és mi is ekkor szembesülünk először a kész művel. Bár a végső épülethez Judy Becker, a látványtervező több budapesti és környékbeli modern és brutalista (ezek nálunk a 60-as, 70-es években készült modern épületek) alkotásból merített, nekünk a magyar kortárs építészet egyik legszebb és legérdekesebb darabja, a rudabányai Rudapithecus Látványtár rózsaszín monolitbeton épülete jutott róla eszünkbe.
(Borítókép: UIP-Duna Film)