A család
A Kaerglingek németek voltak, Augsburgból érkeztek Pestre az 1800-as évek első felében, pár éves bécsi kitérő után. A család – pontosabban akkor még csak a gyermektelen házaspár – nagyon hamar megtalálta a számítását Pesten, magyarul is viszonylag hamar megtanultak. Gyermekeik már Magyarországon születtek, és magyarnak vallották magukat, legalábbis részben biztosan. Bár rövid időn belül a helyi kulturális élet fontos tagjaivá váltak, elsősorban a családfőnek, Tobiasnak köszönhetően, a sors mégis úgy hozta, hogy az utódok visszatértek német nyelvterületre, egészen pontosan Bécsbe, és életük java részét ott élték le, maguk mögött hagyva a magyar nyelvet és kultúrát, bár attól azért nem teljesen elszakadva, hisz a szülők Pesten éltek, ők pedig itt születtek és cseperedtek fel.
Különösen érdekes a fiú, Ferenc (Franz) esete. Az édesapa nagy reményeket fűzött hozzá mint festőhöz, nagy tehetségnek tartotta, és eleinte ebbe az irányba is indult el a pályája. A bécsi akadémián sajátította el a festészet és a képzőművészet csínját-bínját, ám már ekkor kiütközött, hogy a zene sokkal inkább érdekli. A birodalmi fővárosból már vissza sem tért Pestre, hanem ott telepedett le, és – teljesen elengedve a festészetet – zenével kezdett el foglalkozni. Csakhogy bogaras és különc természete meggátolta abban, hogy zenészként kiteljesedjen, így végül teljesen magányosan és névtelenségben élte le az életét, és minden idejét zenei kuriózumok gyűjtésére áldozta.
A lány apja
A fiával ellentétben az apa, Tobias ambiciózus volt, és általában jól mérte fel a lehetőségeit, miközben festői tehetség nem szorult belé, teljesen átlagos kismester vált belőle, alig több mint lelkes amatőr. Ám szorgalmas volt, így szakmai-technikai tudásához kétség sem férhetett. Augsburgban született, és a helyi akadémián tanult, ám közben a képzőművészeti élet központja München lett Németföldön. Tobias tisztában volt a saját határaival, és az ottani akadémiát túlságosan erősnek találta, így 1802-ben Augsburgból Bécsbe költözött, és ott képezte tovább magát. Majd azt is jól érzékelte, hogy kiteljesedni Pesten tudna, ami akkoriban indult el a polgárosodás útján, itt is egyre inkább éhezték a (képző)művészetet, viszont még viszonylag kevés volt a festő, és azok sem nagyon haladták meg a lelkesamatőr-színvonalat. Így érkezett a Kaergling házaspár 1809-ben Pestre.
Tobias Kaergling nagyon ügyesen építette fel a karrierjét Pesten, és jóval nevesebb festőnek számított, mint a lánya, Henriette, miközben feleannyi tehetséggel sem rendelkezett. De jókor volt jó helyen, és a megfelelő emberekkel került kapcsolatba. Már egy évvel Pestre költözésük után városszerte ismerték a nevét, mert jó érzékkel specializálta magát a portréfestészetre, ami a romantika egyéniségkultuszának köszönhetően Pesten is széles körben nagy népszerűségnek örvendett: mindenki szeretett volna magáról és a családtagjairól egy-egy portrét, és mivel viszonylag kevesen tudtak jó portrét festeni, a legtöbben Kaergling Tobiashoz fordultak.
A jó Tobias pedig ontotta a portrékat, bár akadtak kritikusai is – nem minden alap nélkül –, akik szerint a technikai tudáshoz nem párosult művészi színvonal. Ettől függetlenül a festő a pesti művészvilág megbecsült tagja volt, az akkoriban népszerű értelmiségi csoport, a Beszélgető Kör is a tagjai közé fogadta, miközben műterme a pesti művészek találkozóhelyévé vált. Pláne hogy a festő az akkoriban jellemző ún. portrééhséget is kiszolgálta, és nemcsak azzal, hogy megfestette őket, hanem azzal is, hogy maga is szerzett be másoktól ilyen típusú képeket. Volt például egy Goethéről készült portréja, amivel kapcsolatban Kazinczy levelet is intézett hozzá, melyben az író arról írt, hogy mennyire szeretné látni a nagy német író arcmását.
Apja lánya
Tobias Kaergling – mint festő – népszerűsége akkor kezdett lecsengeni, amikor Pesten is egyre több lett a festő, és a tehetségesek is egyre többen lettek. Egy idő után pedig már inkább őket keresték fel a polgárok egy-egy portré vagy egyéb kép megfestetése ügyében, mint a németből lett magyart. Az egyik ilyen tehetség pedig a saját lánya, Henriette volt, akit az apja is páratlanul tehetséges festőnek tartott. Csak hát nő volt, a festőnő pedig ritka volt akkoriban, mint a fehér holló.
Henriette 1821-ben Pesten látta meg a napvilágot. Bár itthon igen fiatalon ünnepelt festő volt, nagy jövő előtt állt mint művész, ő mégis Bécsbe költözött, ahol viszont félbetört a karrierje, ami a magyar képzőművészet számára komoly veszteség volt, tartja a szakmai vélemény. Pedig a korabeli írások alapján egy céltudatos, erős egyéniségű nő képe bontakozik ki előttünk. A szakma alapfogásait az apjától tanulta el, akinél jóval tehetségesebb volt. Bár a kapcsolatuk nem volt konfliktusoktól mentes, Tobias talán féltékeny is volt a lányára, mégsem állt az útjába, inkább támogatta. De volt a lánynak egy másik támogatója is, egy főúri mecénás, akire szüksége is volt, mert azokban az időkben az volt az általánosan elfogadott felfogás, hogy egy nő maximum hobbiból fessen, akadémiára pedig nem is mehetett.
Tobias régi barátja, a császári képtár igazgatója, Johann Peter Krafft magához vette a bécsi műtermébe, Henriette itt tanulta tovább a mesterséget, és az uralkodói gyűjteményt is tanulmányozhatta, köszönhetően a főúri mecénásnak, aki nem más volt, mint József nádor felesége, aki a Pesti Műegylet 1841-es kiállításán figyelt fel a ritka tehetséges lányra. Mária Dorottya főhercegnő pedig nemcsak támogatta, de megbízásokkal is ellátta: portrékat készíttetett vele a gyermekeiről, illetve híres-neves festők egyes képeinek lemásolásával is megbízta, például Rembrandt saját édesanyjáról készített portréját is lemásolta, és a két képet aztán együtt állították ki Pesten.
A Bécsből Pestre visszatért Henriette festőkarrierje felívelt, nemcsak a helyi művészvilág sztárjává kezdett válni, de a polgárvilág is kedvelte őt. Gyakran cikkeztek róla az újságok, és nemcsak a helyi lapok. Amikor 1844-ben magyar festők Bécsben csoportos kiállításon mutatkozhattak be, Henriette volt köztük az egyetlen nő, akit beválogattak a legjobbak közé. Amikor Tobias 1845-ben elhunyt, lánya az örökségből hosszú nyugat-európai tanulmányútra indult, és rendszeresen küldte Pestre a művészet- és hazaszeretetről árulkodó élménybeszámolóit, amiket az egyik helyi lap közölt is. Az utókor ezek alapján azt is megállapította róla, hogy legalább olyan jól írt, mint ahogy festett.
Henriette, bár német vér csörgedezett az ereiben, büszke magyar honleány volt, aki üdvözölte a forradalom és szabadságharc kitörését. Ám ekkor már jegyben járt az osztrák származású Friedrich Pacherrel, aki jelentkezett a magyar hadseregbe, de elutasították, ez pedig csalódást keltett az akkor már menyasszony Henriettében. Talán ennek is volt köszönhető, hogy bár Pesten komoly művészi karriert futhatott volna be, ám miután férjhez ment, a kispolgári családból származó hivatalnok párja Bécsbe akart költözni, Henriette pedig szó nélkül tudomásul vette a férfi akaratát, és vele tartott. 1850-et írtunk ekkor. És ezzel el is kezdődött a lejtmenet, a művészi ellehetetlenülés.
Henriette művész volt, a férje viszont nem. Utóbbi keresett kevesebbet, Pesten és eleinte még Bécsben is a nő festményeiért kapott pénzből éltek inkább. Arra nincs bizonyíték, hogy a férj féltékeny lett volna a sikereire, vagy hogy rossz szemmel nézte volna felesége művészi tevékenységét, mégis Bécsben a nő festészethez való viszonya gyorsan megváltozott. Bár eleinte rendszeresen küldött Pestre újabbnál újabb képeket, Bécsben viszont semmilyen fogadtatásban nem részesült, ott csak egy beköltöző volt, egy a sok festő közül, ráadásul nő, amit továbbra sem néztek jó szemmel.
Mivel a társadalmi konvenciók is azt a meggyőződését erősítették, hogy sosem válhat igazi művésszé, csak anya és feleség lehet, így lassan elfogyott belőle a lelkesedés és az ambíció. Egyre ritkultak a Pestre küldött képei, egy idő után már inkább csak megbízásból, pénzkeresetként festett, semmilyen művészi értékkel nem bíró képeket. Az utolsó kiállítás, amin szerepelt, egy 1856-os csoportos tárlat volt Bécsben, ám ezt követően teljesen leállt a festéssel. 1873-ban Bécsben hunyt el. Mindössze pár igazán különleges csendélet meg az 1838-as árvízről készült festménye maradt utána. Hiába volt páratlan tehetség, sosem tudott igazán kibontakozni.
Forrás:
- Szvoboda Dománszky Gabriella: Egy 19. századi festődinasztia, Századok, 1994, 128. évfolyam
- Johanna Kolbe: Tobias Kärgling und Henriette Kärgling-Pacher (München, 1992)
- Biedermeier mindennapok (Magyar Nemzeti Galéria, 2024)
- Külön köszönet Prágai Adrienn művészettörténésznek! (Magyar Nemzeti Galéria)
