De tény és való, hogy ha egy német, spanyol vagy akár amerikai karácsonyi vásárban járva hengeres, csokiba mártott fondant-t találunk rojtos papírba csomagolva, akkor az jó eséllyel Magyarországon készült – feltehetően a magyar diaszpórának. Vannak ugyan hasonló jellegű bonbonok máshol is a világon, de a karácsonyfára akasztott verzió, az tényleg magyar sajátosság.
A szaloncukor őse ugyanakkor Franciaországból származik. Ott már a 14–15. században is készítettek fondant-t. A cukorból hevítéssel, majd hűtéssel kinyert lágy massza, amit ma is használunk tortabevonatként – még akkor is, ha épp nem nagyon trendi – eleinte magában, majd ízesítve készült. Na nem a polgári konyhákban, a cukor ekkor még ennél jóval drágább volt, de különböző céhek mesterei már kísérleteztek vele, és árulták is. A csomagolás állítólag egy szerelmes cukrászinas újítása volt a 18. században, aki a közelben lévő választottját akarta lenyűgözni a kedves kis levelekkel, amikbe különböző fondant-okat és bonbonokat rejtett. A műhely tulajdonosa rajtakapta, és ha a lopásnak nem is, a külön csomagolt cukorkák ötletének örült, és be is vezette ezt az értékesítési formát. A forma amúgy maradt, Franciaországban ma is népszerű karácsonyi édesség a papillotte. A csomagolás hasonlít a szaloncukoréhoz, de főleg csokit rejt, és a mai napig találunk benne kis üzeneteket, jókívánságokat.
Nem tudni, hogy a fondant cukor vagy a karácsonyfa érkezett-e először Magyarországra, de mindkettő nagyjából hasonló időben, a 19. század első két évtizedében tűnt fel. A nyugati ételek és divatok akkoriban általában német közvetítéssel érkeztek – tekintve, hogy akkoriban még Pesten is inkább németül beszéltek, mint magyarul. A karácsonyfáról ezt biztosan tudjuk, a fondant-ról nem. Vannak egyes vélemények, amelyek szerint egy korabeli balkáni–török édességet vettek alapul a hazai fondant-készítők.
A német–francia gyökér felé billenti a libikókát a tény, hogy a rojtos papírcsomagolás a franciák felé mutat. Akárcsak a név: a szaloncukor feltehetően a szalonról kapta a nevét, arról a helyiségről, ahol a jobb házaknál a vendéget fogadták. Hogy máshogy nevezhették volna a kis, selyempapírba csomagolt vendégváró nyalánkságot, mint szaloncukornak?
Az első magyar karácsonyfára több jelentkező is akad, de leginkább az óvodaalapító Brunszvik Teréznek szoktuk tulajdonítani. Mindkét karácsonyi kellékünk a nagypolgárság, de főleg az arisztokrácia köreiben terjedt el első körben. A fenyőfa már díszekkel együtt érkezett – az első hazai fákon is aprósüti, papírdísz, aszalt gyümölcs volt –, de a fondant-ok nem voltak rajta. Úgyhogy ha az igazi magyar sajátosságot keressük, akkor nem a cukrot, hanem a helyét kell néznünk, máshol ugyanis nem teszik a fára a hasonló édességet sem.
A szaloncukor eleinte csak a gazdagoknak jutott, de a hazai gyártás hamar megindult. A szintén német Stühmer Frigyes volt az első, aki gőzzel hajtott csokigyárat hozott létre Pesten, és ő volt az első, aki tömegesen kezdte gyártani a szaloncukrot. A Gerbeaud szintén hamar gyártani kezdte, és bár nem volt olcsó mulatság, a 19. század hetvenes éveire országszerte elterjedt a polgárság és az arisztokrácia körében.
Egy évtizeddel később pedig egyre több szakácskönyvben írtak receptet a szaloncukorra, mutatva, hogy a csemegére annak is igénye volt, akinek a pénztárcája nem engedte meg, hogy drága cukrászdákban készített szaloncukrokat aggasson a karácsonyfára. A boldog békeidőkre jellemzően ebben a korban, aki megengedhette magának, személyre szabott szaloncukrot készíttethetett, például a Gerbeaud-ban. Ha a vevő pénztárcája bírta, nemcsak az ízt, de a csomagolást is meghatározhatta, sőt házhoz is szállították neki a csemegét.
A szaloncukor-imádat első hulláma az I. világháborúig tartott – a világégés és az utána következő nehéz évek erősen visszavetették a fogyasztást és a választékot. Az újságokban panaszos cikkek jelentek meg arról, hogy egy egyszerű polgárcsaládnak micsoda összegeket kell kiadnia karácsonykor. Egy 1924-es cikk szerint csak a szaloncukor maga – egy kicsi fára – 20 000 korona. A két világháború között is nagy volt a szakadék a vásárlók és az otthon készítők között, de a lakosság foggal-körömmel ragaszkodott a műfajhoz. Legalábbis az Esti Hírlap egyik 1938-as véleménycikke szerint a szaloncukor „egyike azoknak a ritka dolgoknak a mai világban, amelyek változatlanul megmaradtak ugyanolyannak, amilyenek valamikor réges-régen a gyerekkorunkban voltak”. A harmincas években egyébként nagy változás állt be az iparban: először kezdték el csokiba mártani a fondant-okat. Ennek egyébként nem csak gasztronómiai okai voltak: a legtökéletesebb, kézzel készült, légmentesen csomagolt fondant-ok is viszonylag könnyen száradásnak indultak, a csokoládébevonat viszont pár héttel meghosszabbította a szavatosságukat.
A szaloncukor következő nagy korszaka a II. világháború után volt. A magyar karácsonyhoz annyira hozzátartozott a fára aggatott desszert, hogy még azután is ragaszkodtak hozzá, hogy jóval fontosabb alapélelmiszereket is csak nehezen lehetett beszerezni. Az ötvenes évek szomorú, kicsit kopasz karácsonyfáihoz hasonlóan a bolti szaloncukor-kínálat is elkezdte felvenni a kommunista hangulatot: a korábbi színes kínálat pár ízre redukálódott, a konzumszaloncukor kora köszöntött be.
Gyerekkorunk nagy kedvence, a zselés szaloncukor az érett Kádár-kor gyermeke: a kötőszövetekből és kollagénes csontokból kinyert, különböző aromákkal ízesített darabok a hetvenes évek végén jelentek meg. 1970-ben az Élelmiszervizsgálati Közlemények azzal magyarázza az időnként fellépő hiányt, hogy a szaloncukor gyártása aprólékos és időigényes, a fogyasztói ára viszont 20 éve nem változik, így a gyártók nincsenek motiválva, hogy nagyobb mennyiséget gyártsanak.
Még a nyolcvanas években is olyan fontos volt a szaloncukor, hogy a Dunántúli Napló például a címlapon közli, hogy melyik nap jelenik majd meg a boltokban a karácsony elmaradhatatlan kelléke. A zselés szaloncukornak egyébként sokáig nem volt konkurenciája, de mára a boldog békeidőkével vetekszik a kínálat: rengeteg márka, íz, forma közül választhatunk. Kisebb üzemek ugyanúgy készítenek, mint a nemzetközi csokigyárak, mindenféle mentes verziót is találunk, van olcsó kimért és méregdrága kézműves szaloncukor is. Sőt, bár egyre többen hagyják egy tálban a fa alatt, mint a kezdetekkor, a hagyományőrzés szellemében még többen akasztják fel a fára.
Források:
- Dívány.hu
- Egyetértés, 1924. december (1924. 13. szám)
- Esti Hírlap, 1938. december (60. évfolyam, 273–297. szám)
- Élelmiszervizsgálati Közlemények, 1974. 20. (1–2. szám)
(Borítókép: Erky-Nagy Tibor – Fortepan)
A cikk az Arcanum segítségével született.
