A Mai Manó Házban október 18. és január 12. között látható kiállítás végre hozzánk is elért. 2009 óta járja a világot, és eddig több mint egymillió ember tekintette meg. A fotógyűjtemény iránti élénk érdeklődés egyfelől betudható Frida Kahlo kultuszának, cseppet sem lankadó népszerűségének, másfelől pedig annak, hogy amikor 1954-ben elhunyt, férje, a szintén festő Diego Rivera a hatalmas gyűjteményt elzárta a művésznő otthona, a Mexikóvárosban található Kék Ház fürdőszobájába. 2003-ban nyitották meg az archívumot, és 6 év kellett hozzá, hogy feldolgozzák, valamint gondozzák a rengeteg képet, majd 2009-ben elindult világhódító körútjára a 241 képből álló kiállítás, ami végre-valahára most Budapestre is megérkezett.
Hogy miért döntött annak idején Diego Rivera amellett, hogy elzárja Frida fotóit, azt nem tudni, de több feltételezés is van.
A legvalószínűbb, hogy erre maga a művésznő kérte a férjét, mert a képek egy részén – akár intim, előnytelen, nagyon személyes helyzetben vagy hétköznapi szerepben – látható emberek akkor még éltek, és rájuk való tekintettel gondolhatta azt Frida, hogy ennyi tapintatosság azért mindenkinek jár. De azért gyorsan leszögezzük, hogy ennek ellenére semmi szaftos vagy eltitkolni való dolog nem látható a fotókon. Ahogy azt is gyorsan tisztázzuk: a képek nem Frida Kahlo saját fotói, pontosabban a nagyon nagy részük nem az, de azért van pár darab köztük, amit saját kezűleg a festőnő készített. De akkor miért fontos ez a hatalmas gyűjtemény?
A gyűjtemény fotói alapján egyfelől kirajzolódik egy teljes élet, Frida Kahlóé, aki mindig is nagyon szerette a képeket, és nemcsak a festményeket, a rajzokat, hanem a fotókat is, ezért gyűjtötte is azokat. Már csak azért is, mert gyakran előfordult, hogy egy-egy fotó alapján festette meg valamelyik képét, mint az a kiállítás anyagából is kiviláglik. A fotográfiához fűződő szoros viszonyát meghatározta a saját édesapja, aki amolyan hobbifotós volt, rendszeresen és szinte egész életén át fotózta önmagát (persze mást is), a sok-sok önarcképéből jó pár a mostani tárlaton is látható. Frida barátai között sok volt a fotós, mint például Man Ray, Manuel Álvarez Bravo, Tina Modotti, a magyar származású Martin Munkácsi, Brassaï vagy épp a szintén magyar gyökerekkel bíró Nickolas Muray, akihez 10 éven át szerelmi viszony is fűzte.
Az összesen hat tematikus egységbe sorolt sok-sok fotó nagy részénél nem tudni pontosan, hogy ki a készítője, az anyag legalább fele ismeretlen fotográfus műve. A többi viszont a már részben említett fotós barátok, családtagok és Frida saját képei. Ha a fotókat kronológiai sorrendbe állítjuk (bár a kiállításon nem így láthatók), gyakorlatilag végigkövethetjük a művésznő életét egészen kislány korától az utolsó évekig, amikor már annyira gyötörték a fájdalmak, hogy lábra állni sem volt képes. A gyerekkorban kiütköző mozgásszervi betegsége, majd egy buszbaleset, amiben súlyosan megsérült, az egész életére kihatottak, legalább annyira, mint a férjéhez, Diego Riverához fűződő ellentmondásos viszonya (a férfi állandóan – még Frida testvérével is – megcsalta, így a festőnő sem volt hűséges ara).
A Frida Kahlo fotógyűjteménye című kiállításból a mexikói festőművésznő munkásságát ugyan nem fogjuk megismerni, de az életét igen, és sokban árnyalja majd mindazt, amit eddig tudtunk róla és a művészetéről. Mert néhány beállított képet leszámítva, amelyeken szerepel, általában hétköznapi helyzetekben láthatjuk, elkapott pillanatokban, őszinte tekintettel és gesztusokkal. Amely képeken viszont nem szerepel, azokból következtethetünk arra, hogy egy-egy témából pontosan mi izgatta, ki érdekelte.
Az pedig különösen érdekes, ami néhány, Frida által roncsolt képen megjelenik: akivel megromlott a kapcsolata, azt kiollózta az adott képből, vagy önmagát vágta le a fotóról.
Ugyanakkor az is előfordult, hogy a ragaszkodását és a rajongását fejezte ki : az egyik, Diego Riveráról készült fotón például még mindig látható a vörös rúzsos szájával rányomott csókja.
