A Kolta Galériában október 10-én megnyitott fotókiállítás november 8-ig látható, és a véleményünk röviden az, hogy mindenkinek látnia kéne, mert utána valahogy egészen másképp kezdjük értékelni az életünket.
Gaál Zoltán fotókiállítása október 10-én nyílt meg az V. kerületi Semmelweis utcai Kolta Galériában, ami a hajléktalanság világnapja volt, október 17-e pedig a szegénység elleni küzdelemé. Ha más nem is, de ezek jó okot adtak arra, hogy ez a nagyon fontos és hatásos kiállítás összejöjjön. Ám azt gondoljuk, egy ilyen tárlatnak ebben az országban mindig kiemelt helye kéne hogy legyen, mert a hajléktalanság kérdése különösen időszerű: az utcán élők száma egyre csak nő, az ellátásuk példátlanul alacsony színvonalú, a probléma pedig erősen megosztja a társadalmat, az egyik oldalon az „áldozathibáztatással”, a másikon meg a „hajléktalansimogatással”.
Persze válaszokat és megoldásokat Gaál Zoltán fotókiállítása sem kínál, de nem is ez volt a célja vele, hanem az, hogy bemutassa, hogyan élnek azok, akik még a mélyszegénység színvonalát sem érik el, akik az összes létező vonal alatt, pontosabban, ahogy a kiállítás címe is mondja, a taccsvonalon tengődnek. Ami alatt már nincs semmi. Ott már csak az van, ahol ők is: a gödör legeslegalja. Ezt a társadalmon kívüli, teljesen más életet mutatja meg Gaál Zoltán fotósorozata, méghozzá megrendítő erővel, mély humánummal, azt sem elfedve, hogy a nyilvánvaló nyomorúság ellenére még ennek a csoportnak a tagjai is képesek mosolyogni.
Alapvetően azonban nem mosolyokat látunk a képeken, hanem meggyötört arcokat, mert az utcán élni és lógni a semmi fölött, az bizony cafatokra szedi szét az ember testét meg lelkét. Pedig még a hajléktalanok nagy része sem akar így élni, hanem úgy élne inkább, mint mások. Jó példa erre az a kiállítás eleji fotó, amin egy férfit látunk, aki a saját kezével épített, pár négyzetméteres hajlékában – amiben még leülni sem lehet, olyan alacsonyan van a mennyezet – ül az ágya szélén, körülötte a bútorai és a tárgyai zsúfolódnak. A berendezés pedig olyan, mint egy hétköznapi otthonban: ágy, polcos szekrény könyvekkel, képek a falon, melyek talán a férfi korábbi életéből valók, mielőtt erre a szerencsétlen sorsa jutott.
Amennyire tud, próbál normális életet élni a nem normális körülmények között is.
A hajléktalanságra mindenki másképp reagál. Van, aki inni kezd, hogy ne fázzon, felejtsen és ne érdekelje a szinte kibírhatatlan nélkülözés, az emberhez nem méltó élet, amit élnie kell. Van, aki maga mellé vesz egy kóbor kutyát, hogy ne érezze magát egyedül, és mert a többi emberben (beleértve a hajléktalanokat is) nem bízik – meg persze úgy koldulni is könnyebb, ezt se tagadjuk el! Az egyik legerősebb fotón két embert látunk egymás mellett egy szállón, a hajléktalanság elviselésének két szélsőséges esetét. A közelebbi figura már teljesen elhagyta magát, arca csupa lemondás és beletörődés, csontvékony, talán beteg is, rajta az látszik, hogy ő már elbukott, elfogadta már sanyarúnak sem nevezhető sorsát, és ugyan még dobog a szíve meg képes levegőt venni, de az már nem oszt és nem szoroz. A másik figura a túlélő, aki egyszer talán kiszabadul ebből az életből. Ő elmélyülten épp rejtvényt fejt, mintha nem lenne semmi gondja, a hajléktalanság pláne nem.
Az 1953-as születésű Gaál Zoltán 70 évesen gondolta úgy, hogy elkészíti a fotósorozatot, mert úgy érezte, lenne róla mondanivalója.
Összesen két hónapot töltött el intenzíven a hajléktalanok között, szinte köztük és velük élt,
a Taccsvonalon című kiállítás pedig ennek a drámai és szubjektív dokumentuma. Látogatta a hajléktalanokat ellátó központi intézményeket, a szállókat, az átmeneti szállásokat, a nappali melegedőket, és járt az intézményi rendszeren kívüli szálláshelyeken is, meg persze az utcákon, az aluljárókban, a legkülönfélébb életterekben, és hozzácsapódott szociális munkásokhoz is pár kép tanúsága szerint. Képei és a teljes kiállítás nem is azért fontos és brutálisan erős, mert felhívja a figyelmet egy égető problémára, hanem azért, mert brutális őszinteséggel és keresetlenül mutatja meg azt, amiről azt gondoljuk, tudjuk milyen, és amit gyakran egyszerűen csak fintorogva vagy undorodva eltolunk magunktól. Pedig hát – hogy kicsit közhelyesek legyünk – ők is emberek, csak éppen szerencsétlenül jártak.
Kultúra
Gaál Zoltán: Taccsvonalon
Program adatai
(Borítókép: Gaál Zoltán)
