Különös belegondolni, hogy egy olyan területen nyílt ötcsillagos szálloda Budapesten, ahol évtizedekkel ezelőtt még a Gestapo, majd az ÁVH végezte a kihallgatásait és a kínzásait, de a 19. század végén, 20. század elején is katonai funkciót töltött be. A Fekete Sas és a Bem József utca közötti helyen eredetileg egy 1840-ben épült budai magtár és egy kincstári sütöde állt, ezt 1849-ben vette birtokba az osztrák sereg, majd a dualizmus idején laktanyává alakították, és felépítették hozzá a Bem téri kaszárnyát is, emiatt él a mai napig Radetzky-laktanyaként a fővárosiak fejében. Bár az épülethez megannyi történelmi esemény fűződik, az állagmegóvás hiánya miatt a rendszerváltás óta folyamatosan romlott az állapota, a 2000-es években pedig egyfajta csiki-csuki helyzet főszereplője lett a műemlékvédelem és a beruházó vitájában.
A műemléki védettségről, majd annak elvesztéséről szóló szakmai diskurzusba mi most nem szállunk bele (az Építészfórumon sokat olvashat erről az, aki szeretne), ám az épület története és az a tény, hogy hogyan lett itt katonai terület, hogy kerültek ide a zsidók, majd hogyan találta meg új funkcióját amolyan vegyes használatú épületként, bőven tartogat érdekességeket. A nyáron megnyitott Bem Kimpton Hotelt és a mellette lévő Bem Center irodaházat Gunther Zsolt építésszel (3h építésziroda) jártuk körbe, aki kollégáival 2018 óta dolgozott az épület tervein.
Laktanya, hadikórház, német megszállás
Különös hely volt a várfalon kívüli világ, a Bem tér és környéke például egyfajta katonai zárványként működött, ami bár a 19. század folyamán kezdett tudatosan azzá válni, de a víz és a „hegyek″ találkozásánál lévő terület mindig is stratégiailag fontos szerepet töltött be. Az 1840-es években épült itt fel a kincstári sütöde és a klasszicista gabonatároló – ez az 1870-es évekbeli térképeken már királyi élelmezési raktárként szerepel, és ez az az épület, amit a projekt során elbontottak.
Ahogy a kiegyezés utáni években erősödött a Monarchia, úgy lett egyre nagyobb szükség katonai jelenlétre, így a laktanyák létrehozására is. Városszerte kijelölték azokat a pontokat, ahol a Habsburgok szerették volna megerősíteni a katonai jelenlétet, így esett a választás erre a területre is. Ennek köszönhetően itt 1897-ben épült fel a Benedicty József és Neuschloss Károly által tervezett laktanya, melyből mára csak a díszes neoreneszánsz homlokzat maradt meg.
Ennek a felújítása szerintünk csodás lett:
a krémszínű vakolat, a régről visszakerült domborművek és az ezekhez illeszkedő pasztellzöld ablakok jól mutatnak a Duna partján, és egyértelműen jobban esik a szemnek egy ilyen épület, mint az omló vakolat vagy egy túlépített tömeg.
Érdekesség, hogy az I. világháború alatt itt hadikórház működött, ahol Fedák Sári önkéntes ápolónőként szolgált. A német megszállás idején először a Gestapo, később a Nyilaskeresztes Párt Halálfejes Légiója használta bázisként, akik
a falak mögött zsidókat és ellenállókat kínoztak.
A háború után az ÁVH költözött be az egykori laktanyába, akik hasonló tevékenységet folytattak az általuk a rendszer ellenségeiként megbélyegzett emberekkel szemben, mint az előző bérlők.
A rendszerváltástól a felújításig
Az évek során kevésbé figyeltek az épület állagmegóvására, így amikor a rendszerváltás idején az MDF budapesti pártszékháza lett, már látszott az elhanyagolt állapot. A hányattatott sors nagyjából akkor indult, amikor a 90-es években a párt kiköltözött az épületből: nemcsak funkciót nem találtak neki, de a felújítással sem foglalkoztak. Elindult a romlás, amit a málló, potyogó vakolatban meg az elkerített épületben érzékeltek az arra járók és a lakosok.
A 2000-es években nemcsak az üresen álló épület tulajdonosai, de a műemléki védettség is többször változott: a 19. század végén épült ház hol megkapta – ideiglenesen –, hol pedig elvesztette azt. Mindenesetre akkor indult meg a felújításáról, később pedig az átépítéséről és a bontásáról szóló diskurzus is. Már 2008-ban megvolt az elképzelés, hogy mi lehetne ezen a Duna-parti helyszínen, de a kipattant botrány miatt végül teljesen új tervpályázatot írtak ki – ekkor léptek be a 3h építészei a Radetzky-laktanya történetébe.
Irodaház és luxushotel lett a laktanyából
Ha csak a Bem téri ötcsillagos hotel homlokzatát nézzük, és nem indulunk el sem a Bem József utcán, sem a Fekete Sas utcán, akkor a hétköznapi járókelőnek nem fog feltűnni, hogy itt mekkora épületről van szó valójában, aminek a vége már majdnem a másik utcánál van. Ez a térjáték azért is lehetséges, mert egyrészt az építészek manzárdtetővel kitakarták a megtartott homlokzat mögötti új építést, másrészt a hátranyúló tömeget egy előre-hátra ugró „implantátummal” oldották. Ez az üvegrész még játékossá is teszi a megjelenését, amellett, hogy előtte állva picit olyan érzésünk volt, mintha különböző épületeket néznénk.
Sokat segít a robusztus megjelenés befogadásában az is, hogy a Bemen keresztül lerövidíthetjük az utunkat, mert a Henger, valamint a Kandó Kálmán utcát összeköti egy fedett passzázs – ezzel a korabeli pesti átjáróházakat is megidézi. Bár elsőre az üvegajtó és a mögötte lévő lobby elrettentő lehet, de itt
az irodaház nyitvatartási idejében tényleg bárki átsétálhat, az meg csak FOKOZZA az élményt, hogy közben egy különleges tárgyakkal berendezett, kellemes téren haladunk át.
Ha már játékosság: a magtár helyére épült kortárs épület
homlokzatán frízként fut végig a BEM felirat,
ami tulajdonképpen csak egy betű, folyamatosan elforgatva. Ez olyan jól sikerült, hogy elsőre nekünk sem tűnt fel, hogy itt nem egy geometrikus díszítést látunk, hanem betűket. Akik szeretnek hosszan elidőzni épületek előtt és szinte nagyítóval vizsgálni a részleteket, azok felfedezhetik, hol van vége a hotelnek (Kimpton Bem Hotel), és hol kezdődik az irodaház (Bem Center): az ablakpárkányok dőlése elárulja mindezt, merthogy a hotel átnyúlik egészen az új építésig.
Helyreállították a 19. század végi homlokzatot, de azért itt is megfigyelhetjük azokat a finom jeleket, amik a kortárs beavatkozásra utalnak: ilyen például az épület két szélének megnyitása. Mivel az eredeti épület ablakkiosztása jóval magasabban volt, ezért a rekonstrukció során a kávézó- és az étteremrésznél lévő ablakokat lehozták a térig, megnyitva ezzel a házat a járókelőknek is. A magasan lévő ablakok okozta zártság bentről érezhető igazán: klausztrofób a helyzet, ahol nem látunk kifelé, az ablak pedig jóval a fejünk felett található.
A hotel belső tereit már nem a magyar építészek, hanem a holland dizájner, Marcel Wanders keltette életre. Aki átlépi a szálloda kapuját, az készüljön fel arra, hogy ráömlik a giccs – legalábbis akkor, ha a minimalizmushoz szokott. Az utalásokban, formákban, színekben és anyagokban tobzódó belső világot már maga a kapu is előrevetíti: ha sokáig nézzük, felfedezzük benne a budapesti bérházakra és palotákra jellemző szecessziós kovácsoltvas kapuk világát. Bár a belső tér a mi ízlésünknek túl sok és túl vegyes, hiszen
minden van itt, ami az országra és Budapestre jellemző, de egy külföldi utazónak valószínűleg ideális, hiszen így egy kompakt képet kaphat a magyarokról.
Kellő idő után, meg persze ismerve a mögöttes történetet, mi is felfedeztünk pár utalást a legendákra és Budapest építészetére, látnivalóira. A legszembetűnőbb a csodaszarvas legendája: belépve a lobbyba rögtön egy szarvas fogad minket, ez a motívum a csodaszarvasos különteremben is visszaköszön, ahol a zöld és a barna szín, valamint a növénymotívumok dominálnak, érzékeltetve ezzel, hogy a szarvassal együtt mi is bent vagyunk az erdőben.
Az étteremrészen érezzük azt is, mennyire nagy szükség volt a fal megnyitására, hiszen így kellemesen kilátunk a szomszédos épületekre, és egyáltalán nem érezzük magunkat bezárva. A lobby a boltíveivel, a mozaikokkal és a mintázott parkettával a szecessziós bérházak kapualját idézi, de a mintás mozaikok a Gellért fürdő tereit is megidézték számunkra.
Érezhetően nem akart harmonizálni egymással a belső és a külső, és ez talán nem is baj, hiszen a hotel egyértelműen a külföldi utazóknak szól, nekik pedig ezek a különféle felvillantott belsők egyfajta ízelítőt adnak Budapestből. Mi, városiak pedig örülünk annak, hogy végre nem egy omladozó épületet, hanem egy szépen rekonstruált homlokzatot és egy érdekes, felfedezni való építészeti játékokkal teli kortárs épületet látunk a Duna-partján. Az már csak hab lenne a tortán, ha a hotel bejárata előtti autóforgalom megszűnne, és nyugodtan átgyalogolhatnánk a kaputól a Bem tér végéig.
