Idén nehezen talált helyszínre a World Press Photo kiállítás, ami akár jelképes is lehet a nemzetközi sajtófotómustra 2024-es anyagát végignézve. Akárcsak a világ, amelynek szomorú állapotával szembesülhetünk a kiállításon, úgy a World Press Photo is bajban van, pontosabban volt, mert eleinte minden intézmény eltolta magától a megrendezés lehetőségét, és volt pillanat, amikor nem lehetett tudni, hol láthatjuk majd a megrendítő fotókat és fotósorozatokat. Aztán jött a főváros, és felajánlotta a Biodómot, úgyhogy megnyugodhatunk, idén is kiállítják Budapesten a World Press Photo képeit, szeptember 20. és október 27. között. Bárcsak a világ sorsa is ilyen megnyugtatóan rendeződne, de ahogy megtekintjük a képeket, sajnos nem pont ez az érzésünk támad, hanem épp ellenkezőleg.
Miközben még mindig azon megy a vita, hogy van-e globális felmelegedés, klímakatasztrófa, vagy sincs, közben az egyik fotón azt látni, hogy egy apró alak sétál keresztül egy óriási homokos vidéken, amiről a leírás alapján kiderül, hogy nem egy természetesen sivatagos terület, hanem a világ legnagyobb folyója, az Amazonas egyik mellékfolyójának medre, ami az aszályos időszakban csontszárazzá vált, és a víz úgy eltűnt belőle, mintha ott sem lett volna soha. A folyómeder széles és hatalmas, akkora méretű, hogy belegondolni is dermesztő, mi lenne, ha mindez a mi Dunánkkal történne. Persze nálunk most éppen árvíz van, víz van bőven, több is, mint kéne, de nyilván ez sem normális. A mellékfolyó üres medre önmagában bizonyítja, hogy környezeti katasztrófa van a világban, de minimum szélsebesen haladunk felé, és lehet ezt letagadni, félresöpörni, de felesleges, mert akkor is van, és előbb-utóbb itt is komolyabb formákban jelentkezik, mint most.
A környezeti anomáliák negatív hatásaival több fotó és fotósorozat is foglalkozik. Az egyik legsokkolóbb az, ami Ukrajnában történt, és ahol két világprobléma ért össze: a negatív környezeti hatások meg a háború. A német fotós, Johanna Maria Fritz arról készítette képeit, amikor a kahovkai gátat 2023 júniusában megrongálták, és az így elszabadult Dnyipro folyó súlyos árvizeket okozott, elöntött több mint 17 ezer házat, és több száz ember halálát okozta. A fotós nem mutat halottakat, hanem a végeredményt, az óriási víztömeg alól kikandikáló háztetőket, de ennyi is elég a hidegrázáshoz. A mi mostani árvizünk gyerekjátéknak tűnik ahhoz képest, és ezzel nem bagatellizálni akarjuk a Duna jelenlegi munkáját, csupán jelezzük, hogy ami nekünk pusztító árvíz, az máshol semmiség, vagy épp ellenkezőleg, ha az Amazonas említett mellékfolyóját nézzük, áhított állapot.
Szerencsére vannak olyan fotósorozatok is,
amelyek nem a negatívumokra fókuszálnak, hanem a pozitív példát mutatják,
bár gyorsan tegyük hozzá: jóval kevesebb az ilyen képsorozat, mint a szörnyűségeket és a problémákat ábrázolók. De ott vannak például Jaime Rojo képei. A fotós hosszú éveken, közel 20 éven át követte kamerájával annak az országhatárokon (Kanada, USA és Mexikó) átnyúló, civil önkéntesek összefogásával megvalósuló, máig tartó munkáját, amelynek célja, hogy a modern ipar és mezőgazdaság környezetkárosítása miatt veszélybe került különleges lepkefajta, a királylepkék vándorlását segítsék. És a dolog működni látszik, a királylepkék ügye jól áll, köszönhetően a természetet mélyen tisztelő civileknek.
A World Press Photo képeinek egyik fele olyan eseményekkel foglalkozik, amelyeket jól ismerünk a napi hírekből, ilyen például az orosz–ukrán háború, az izraeli–palesztin konfliktus, az amerikai migránsválság, az erdőtüzek vagy a törökországi földrengés. Olyan borzalmakat láthatunk nagy alapú, jórészt szép, színes képeken, amelyektől a földbe gyökerezik az ember lába, és rádöbben, milyen jó helyen is él ő, mert itt van még mit enni-inni, nem robbantják rá a házát, nincs veszélyben az élete, minden szép és jó. A kiváltságosok kis százalékához tartozunk, minden hétköznapi problémánk ellenére az életünk nyugodt, biztonságos és kiszámítható. Ám
nem árt arról is tudni, hogy mi történik máshol a világban,
és végül is a World Press Photo fő célja ez: nem elfordulni, hanem szembesülni a borzalmakkal, amelyekből mi szerencsénkre kimaradunk.
Visszatérő kérdés, amikor ezeket a borzalmakat nézzük, hogy meddig mehet el a fotós kamerája, mennyire hatolhat be az áldozatok és nehéz sorsúak életébe, intim szférájába. Jó példa erre a fődíjas fotó, illetve a különdíjat kapott képpár. Előbbi egy gázai asszonyt mutat, aki a bombázásokban elhunyt, négyéves gyerek fehér lepelbe burkolt holttestét öleli magához. Azt nem mondom, hogy a képnek ne lenne meg a kellő hatása, de zavarba ejtő bámulni a kirakatba kitett és csak rá tartozó fájdalmát. Ugyanakkor láttunk már ilyet, kis túlzással, a kép készülhetett volna a világ bármelyik másik pontján, ahol katasztrófa történt vagy háború dúl. Közel sem annyira dermesztő és hatásos, mint az ugyanezt a témát feldolgozó különdíjas képpár: ezeken nincsenek halottak, csak a borzalmak helyszínei a borzalmak megtörténte után. Az egyik fotó a terroristák által megtámadott izraeli fesztivál helyszínén készült, míg a párja Gázában egy bombázás után.
A feldúlt sátrak látványa éppolyan gyomorba vágó és ugyanazt a hatást éri el, mint a lerombolt házaké.
Hogy mennyire hatolhatunk be az intim szférába, az akkor is felmerül az emberben, amikor a törökországi földrengés legdrámaibb képét nézzük, ami minden tragédiája ellenére fájdalmasan szép kép: az álmában meghalt tinédzserlány keze kilóg a ház romjai alól, mellette ül az apja, és fogja a lánya kezét. A férfi arcán látszik, hogy a sokkon már rég túl van, a tragédiát már elfogadta, és csak arra vár, hogy végre kiássák a lányát, ő pedig tisztességgel eltemethesse. Megrendítő pillanat, benne van a földrengés minden borzalma, mégis kényelmetlen ennyire benne lenni valaki aurájában, személyes tragédiája kellős közepén. Kicsit nyomorpornó. Mégis az jut az eszembe, hogy elolvashatok kismillió cikket a katasztrófáról, együtt sem érnek el olyan elementáris hatást, mint ez az egyetlen fotó. Mert egy kép többet elmond minden szónál, és ez az, ami miatt évről évre érdemes, sőt meg is kell rendezni és nézni a World Press Photo kiállítást.
(Borítókép: Eddie Jim)
