We Love Budapest: Venezuelában születtél, ott is nőttél fel, kezdetben pedig egészen mással foglalkoztál. Majd Argentínába, Buenos Airesbe költöztél. Ha jól tudom, sosem akartál kifejezetten festő lenni. Hogyan jutottál mégis ide?
Zeus Salas: Kis korom óta gasztronómiával szerettem volna foglalkozni, Venezuelában ezt is tanultam. Anyukám nyugodt, szeretetteljes hátteret biztosított nekem, mégis úgy éreztem, hogy szeretném levágni magamat a köldökzsinórról, anyagilag is függetlenedni. Így Caracasból Buenos Airesbe költöztem, ahol mindenféle munkát elvállaltam, hogy el tudjam tartani magamat, voltam pincér, kutyasétáltató, ablakpucoló, árultam ruhákat egy boltban. Ez segített csökkenteni a társadalmi nyomást, nem kellett azzal foglalkoznom, hogy megszólnak, ha látnak, mondjuk, ablakot pucolni. Az első napon, amikor elkezdtem festeni, azt éreztem, hogy a haragomat valami olyan tevékenységre irányítom, amivel nem bántom magamat. Beleszerettem ebbe az érzésbe. Azóta fokozatosan nyílik ki előttem a művészet. Nem hiszem, hogy már megszületett életem legjobb alkotása, de folyamatosan haladok, és elfogadom ennek az ütemét.
WLB: Amikor elkezdtél festeni, egyből készen álltál? Fogtál egy ecsetet, és megszülettek a sajátos figurák, amiket a festményeken is látunk?
Z. S.: Egyáltalán nem, ez jóval hosszabb folyamat, nagyjából 8 éves fejlődés eredménye. A képeim mind a saját félelmeimre, harcaimra emlékeztetnek, de remélem, hogy másokat is megszólítanak. 16 éve gyakorlom a tibeti buddhizmust, tanulmányozom a pszichológiát. Szeretném, hogy aki megismeri a munkáimat, az lássa, érdemes hinni dolgokban. Ehhez viszont készen kell állnunk a veszteségre, és arra, hogy ilyenkor is elfogadjuk magunkat, nyitottak maradjunk. Fölösleges másokat hibáztatni, hiszen mi döntünk arról, hogy kivel osztjuk meg az életünket.
WLB: A legutóbbi kiállításodon három alkotást láthattunk az Argentínában töltött évekből, egyébként pedig Budapesten készült képeket mutattál be az elmúlt öt évből. Mi változott ebben az időszakban a munkásságodban?
Z. S.: Nyolc évembe került, hogy eljussak oda, ahol most tartok. A festészetem ezalatt sokat fejlődött, technikai szempontból és a karaktereket illetően is. Sokak szerint félelmetes világ ez, de számomra nem az. Számomra ezek színek, állatok, figurák. Egy fontos alkotásom az ego haláláról szól. Ez a tapasztalás két-három évet történt meg az életemben, és nagyon fontos számomra. Megmutatja, hogy van választásunk, azok a dolgok, amelyek körülvesznek, nem határoznak meg minket szükségszerűen, rajtunk múlik, hogyan éljük meg, ami történik velünk.
WLB: Egy korábbi performance-on 666 ördögöt rajzoltál, mialatt megittál egy üveg abszintot, így mutattad meg, hogy mennyire szétesik az ember az ital hatására. A képeidet nézve is számos ördögi, mitológiai figurát látunk. Nem éppen vidám téma, meglepő ahhoz a pozitív üzenethez képest, amit az imént fogalmaztál meg.
Z. S.: Az ördöggel kapcsolatos koncepcióm a tarotból és abból a rosszból származik, ami mindenkiben ott van. Mikor ismeretlenül elítélünk másokat, gúnyolódunk, mikor egy szülő kezet emel a gyerekére, ez számomra mind sokkal félelmetesebb, mint az ördög vagy bármilyen szörny. Én magam is sok rossz dolgot láttam Venezuelában, halált, utcán heverő holttesteket. Ez mind feltűnik a festményeimen, ugyanakkor van pozitív üzenet is. Megőrizhetjük az ártatlanságot, kapcsolódhatunk egymáshoz. Ahhoz, hogy megkapjuk azt a jót, amire vágyunk, meg kell értenünk a bennünk rejlő rosszat. Megtapasztaltam, hogy a művészetnek van gyógyító ereje, de ennek a folyamatnak a félelem is a része. Féltem a változástól, attól, hogy észrevettem, hogy van mondanivalóm, hogy vágyom a gyengédségre. Az emberekben van vágy arra, hogy szeressenek, jók legyenek, de sokszor nem törődnek vele. Félnek, hogy megítélik, kritizálják majd őket. Pedig fontos a kommunikáció, hogy elmondd, hogyan érzed magad. Aki visszaél ezzel a bizalommal, nem nyitott erre, az a gyenge.
WLB: Ellentmondásnak tűnik, hogy éppen itt, Magyarországon, egy Dél-Amerikához képest az érzelmek megélése, kimutatása szempontjából visszafogottabb kultúrában találtál rá az érzések, a kapcsolódás fontosságára.
Z. S.: Ez az ország tele van kedvességgel. Sokan segítettek nekem nyitott szívvel, kíváncsiak voltak rám. Spanyolok, angolok, hollandok, egyre több külföldi érkezik ide, hiszen Budapest egy olyan város, aminek jók az adottságai, és tele van lehetőséggel, szóval nem én vagyok az egyetlen, aki így gondolkodik.
WLB: Mégsem szeretjük egymást különösebben. Vajon miért?
Z. S.: Nem szeretem az ilyen általánosításokat, de Budapest tanított meg arra is, hogy álljam a sarat az ütésekkel szemben, mert a magyarok gonoszak is tudnak lenni. Tapasztaltam xenofóbiát, ráadásul a saját generációm részéről. Nem ijesztett meg, mert abból a frusztráltságból ered, amit sokan maguknak köszönhetnek. Nem azért érzed magad másnak, mert máshonnan jössz, vagy máshol élsz, hanem, mert folyamatosan összehasonlítgatod magad másokkal. Csodás érzés, ha ezen tudsz változtatni. Nagyon tetszett a Kék Pelikan című film, ugyanakkor sokan még mindig annak az anarchiának és forradalomnak a fantáziájában élnek, amit a film által bemutatott korszakban lehetett megélni. Muszáj kilépni ebből, és elhozni valamit, ami a sajátunk, ami valóban a mi korunkra jellemző.
WLB: Szóval próbálsz a jelenben élni és megtapasztalni azt, ami jó?
Z. S.: Két-három év volt, amíg elértem az ego halálát. Most elégedett vagyok az életemmel, de ez nem azt jelenti, hogy sosem érzem magam, mondjuk, csalódottnak. Hagyom, hogy átáramoljanak rajtam az érzések, nem hagyom, hogy elnyeljen a keserűség, előre nézek. Szerencsés vagyok, mivel édesanyámtól azt hozom magammal, hogy szeressem, értékeljem magam akkor is, ha fájdalom ér. Ugyanakkor a kiállításom is keserédes volt számomra. Már több mint 10 éve nem élek Venezuelában, és még mindig szörnyű események történnek az országban. Én pedig élvezem az életemet, itt senki sem beszél erről. Sokan mondják, hogy könnyű nekem, hiszen külföldi vagyok. Már 12 éve nem láttam a családomat. Mitől lenne ez könnyű? Persze tényleg akadnak menő szituációk, amiktől egyensúlyba billen az élet, de nehézség is van. Elfogadtam ezt, a döntésem részét képezi.
WLB: Caracas és Buenos Aires után miért választottad pont Budapestet otthonodnak?
Z. S.: Tulajdonképpen Budapest választott engem. Venezuelában nagy magyar közösség él, én pedig már 12 éves koromtól kezdve sokat jártam közéjük. Argentínában szintén sok magyar él, velük is kapcsolatba kerültem, így döntöttem el, hogy Budapestre jövök. A latin-amerikai magyarok remek közösséget alkotnak. Itt helyben ezt a szívélyes mentalitást vidéken jobban érezni, hiszen a nagyvárosok egy kicsit mindenütt hasonlítanak egymásra: pénz, munka, szórakozás után futunk.
WLB: A munkáidban egyfajta saját mitológiát láthatunk, bikákkal, ördögökkel, rinocéroszokkal, sőt csirkékkel. Hogyan jutottál el oda, hogy a benned zajló folyamatokat éppen ezek a figurák reprezentálják.
Z. S.: Sok minden érdekel, a művészet, a spiritualitás, a hagyomány, amit magammal hozok. Keverem a referenciákat, és valami újat alakítok belőlük. Gyerekkorom óta foglalkozom spiritualitással, mert anyukám boszorkány. Itt egy mélyen gyökerező látásmódra, modern, női energiára gondolok, ami védelmet is jelent számomra. Egyébként ő a legnagyobb kritikusom is, egyetlen festményem van, amit igazán szeret. Neki köszönhetem, hogy gyerekkoromtól velem van az irracionális iránti fogékonyság. Mikor meditálok, ezzel az oldallal kerülök kapcsolatba. Sok dolog inspirál, és minden figurának megvan a maga sajátos jelentése, a rinocérosz az erő, a Minótaurosz bika a szexualitás azon aspektusa, ami rombol. Sok kakast is látunk, amelyekhez szintén különleges viszony fűz, hiszen a nagyapám kakasidomár volt. A képeimen megjelenik az a mentális ketrec, amikor valamit annak ellenére csinálsz, hogy nem jó neked. Ugyanakkor ezek erős karakterek, megteszik, amit akarnak. Nem az a baj, hogy az életünk véges, hanem az, ha folyamatos panaszkodással, félelemmel, kritizálással töltjük.
(Borítókép: Szabó Gábor - We Love Budapest)
