Az Angyalföldön, a Dózsa György út végén álló hatalmas épület a Bárczy István-féle kislakás- és iskolaépítési programnak köszönheti a létét. A Népszállóra jó ideje lesajnálóan tekintünk, mint a legszegényebb rétegek lakóhelyére, pedig amikor (több mint 110 éve) felépült, kimondottan modern lakóhelynek számított.
Budapest az egyre gyorsuló ütemű fejlődésnek és ennek nyomán a fővárosba áramló tömegeknek köszönhetően a 19. század végére megtelt, ráadásul a lakásárak is rettentően elszálltak. Emiatt pedig pincékben meg egyszobás lakásokban laktak tucatjával a kevésbé tehetős emberek, ez pedig egyre nagyobb gondot jelentett a városvezetésnek. Az így fellépett lakhatási válság egészségügyi kockázattal meg azzal is járt, hogy a zsúfoltság a bűnözés melegágya lett. Valamit sürgősen tenni kellett. A polgári származású Bárczy István, aki ekkor Budapest polgármestere volt (később pedig főpolgármestere, majd igazságügy-miniszter), az angolok példáját követve igyekezett megoldani az egyre áldatlanabb helyzetet: kislakás- és iskolaépítési programot hirdetett, ami 1909 és 1912 között zajlott.
Londonban egy angol arisztokrata, bizonyos Lord Rowton kezdett el városszerte ún. munkáshoteleket építtetni, méghozzá sikerrel, így ötletét Bárczyék adaptálták Budapestre. Azon túl, hogy rengeteg kislakásos bérházat húztak fel városszerte – ráadásul szinte mindet a kor neves építészei tervezték meg –, néhány speciális funkciójú házat is építettek. Ilyen volt a Dózsa György út végén, a Váci úthoz közel lévő, a 152. szám alatti Népszálló is, ami 1910 és 1912 között épült fel, Schodits Lajos és Eberling Béla tervei alapján, szecessziós stílusban.
Az épület nemcsak kívülről, de belülről is nagy vonzerővel bírt, amit a korabeli híradások is megerősítenek. Ezt írta a Pesti Napló 1912. februári száma A Népszálló első lakói című hírben, pár nappal a megnyitás után:
A főváros új Népszállójának, amelyet szombaton adtak át ünnepélyesen a közhasználatnak, már az első éjjel sok lakója volt. Az est folyamán kétszázan jelentkeztek legényemberek a munkásság köréből. Ezek legnagyobb része heti lakást bérelt, napi hálófülke csak kevés kelt el. A vasárnap folyamán még újabb huszonöt lakója jelentkezett a Népszállónak. Így máig a lakóhelyiségeknek körülbelül 50%-a kelt el. A mai napra tömegesebb jelentkezést vár a Népszálló gondnoksága.
A Népszállót maga Bárczy István adta át. Az épület négyszintes volt, vasbeton szerkezetű, ami akkoriban még újdonságnak számított. Az épületben 396 hálófülke és 42 hálóterem került kialakításra. Központi gőzfűtéssel fűtöttek, és minden emeleten volt vízöblítéses WC meg mosdó. Az itt élők választhattak a kádfürdő és a zuhanyzó között, sőt külön lábfürdőt is vehettek. A 440 fő befogadására alkalmas épületen belül működött trafik, borbély-, szabó- és cipészműhely, ruhatár, olvasóterem és 1500 kötetes könyvtár, volt játékszoba (de a szerencsejátékok – például a kártya – tiltva voltak) és vendégek fogadására alkalmas helyiségek (dohányzó és nemdohányzó), betegszoba és orvosi rendelő meg egy hatalmas étterem, amiben Zsolnay-ivókutak voltak, és népi jeleneteket, életképeket ábrázoló freskók. Ezeket a kor neves grafikus-festője, az emancipáció egyik első hazai alakja, Undi Mariska készítette, de sajnos már nem láthatók, mert a rendszerváltást követően valamilyen rejtélyes oknál fogva eltűntették a falakról. Az egykor díszes lépcsőházban pedig Sződy Szilárd szobrász domborművei díszítették a falakat.
A Népszállót az Európa-szerte sikeresen működő Rowton-hotelek mintájára tervezték meg, és elsősorban a környékbeli gyárak munkásai számára épült. Ám a munkáshotel nem volt jótékonysági intézmény: az olcsó és tiszta szobákért lakbért kellett fizetni, és az épületen belül működő szolgáltatásoknak is volt díja. Ezek fedezték az épület költségeit. Bár eleinte csupa fiatal, vidékről származó és még nőtlen kétkezi munkás lakta a Népszállót, később értelmiségiek (például tanárok, hivatalnokok, rendőrök, újságírók, orvostanhallgatók, művészek) is beköltöztek a hotel falai közé.
Első körben a jó idők rövid ideig, az I. világháborúig tartottak, amikor az épületet kisajátította a hadsereg, és hadikórházat üzemetetett benne. Aztán minden visszaállt a korábbi rendes kerékvágásba, de csak a következő világháborúig, amikor ismét jött a hadsereg, a Népszálló pedig laktanya lett, majd később újra hadikórház működött itt. Az 1950-es évektől egészen a rendszerváltásig munkásszállóként funkcionált, majd a 90-es évek elejétől jórészt hajléktalanokat ellátó intézmény lett. Állapota meredeken romlott, majd 2000 és 2002 között felújították, beleértve ebbe azt is, hogy az épületen belül található Zsolnay-kutakat is renoválták.
A Népszálló a mai napig üzemel, Módszertani Szociális Központ néven több szolgáltatást is nyújt. Jelenleg ez Budapest egyetlen átmeneti szállója. Korlátozott számban egyágyas elhelyezésre is van mód (például ha valaki innen jár dolgozni), de van az ún. Fapad is, ami éjjeli menedékhely az otthontalanok számára. Az itt dolgozó szociális munkások adományokat is gyűjtenek, illetve kimondottan hajléktalan nők számára nőgyógyászati rendelés is folyik az egykori Népszálló épületében.
