Ha visszamennénk az időben egészen a 20. század elejéig, rá sem ismernénk a Nemzeti Színház és a Müpa környékére. A Duna-parton sétáló és kocogó emberek, a színházba és koncertre járó közönség helyett tehervagonokat, rakodómunkásokat és rengeteg konténert látnánk. Az 1900-as évek elején a mai Millenniumi Városközpont még pályaudvarként funkcionált, mai formája a 90-es évek végén kezdett kialakulni.

Érdekes fejlődésen ment keresztül a mai Millenniumi Városközpont területe, s bár ma iroda- és lakóházak, kulturális intézmények (Nemzeti Színház, Művészetek Palotája, Ludwig Múzeum) meg egy hangulatos sétány jellemzi a környéket, a 20. század elején még az ipari környezet volt itt az úr. Tehervagonok, daruk, gazdasági épületek és megannyi munkásember volt itt, ugyanis 1992-ig itt volt a Budapest–Dunaparti teherpályaudvar, ismertebb nevén a Dunaparti teherpályaudvar.

Persze nem egyedi eset, hogy egy valamikori barnamezős területet teljesen átalakítanak és rehabilitálnak a jelenben, így a fővárosban is találunk szép számmal olyan helyszíneket, melyek elődjére ma már rá sem ismernénk. A rozsdaövezeti újrahasznosításoknak mindig örülünk, hiszen az elhagyott területeket visszakapja a város, és az esetek többségében szerencsére olyan projektek jönnek létre, melyek a városlakók érdekeit szolgálják – így a Millenáris területe, a Graphisoft Park vagy a Rákóczi híd melletti városközpont is.

A 19. század második felében merült fel az igény, hogy legyen egy teherpályaduvar a Soroksári út, a Boráros tér, a Déli összekötő vasúti híd és a Duna által határolt területen, ami segíti a környéken létesült gyárak és malmok fejlődését. Ezáltal számtalan üzembe vágányokat is be tudtak vezetni, amiken az alkatrészeket és a termékeket tudták szállítani. A Dunaparti teherpályaudvart 1879-ben helyezték üzembe, és elég hamar

NAGYON fontos szerepe lett az ország és Budapest élelmiszer-ipari áruszállításában.

Területén 17 – raktározásra és áruszállításra alkalmas – raktárépületet emeltek, melyek egyenként 100 méter hosszúak voltak. A vágányok mentén nyílt rakodóhelyet is kialakítottak, és mindennapos volt a gőzenergiával működő daruk látványa. A hivatali és az ipari épületeken túl lakóépületek is voltak, sőt, az itt dolgozók egy művelődési egyesületet is létrehoztak. 

Fénykorát az 1900-as évek elején élte, ekkoriban évi 110 ezer vagon áru fordult meg a Dunaparti teherpályaudvaron, nagyjából 9 millió mázsát megmozgatva. Az I. világháború után – az új országhatárok miatt – a malomipar kezdett visszaszorulni, így a teherpályaudvar is folyamatosan vesztett jelentőségéből. Ahogy ekkoriban országszerte, úgy itt is megjelentek az elcsatolt területekről kitelepítettek, a menekültek és az otthonukat vesztett emberek, akik az itt állt tehervonatokat használták ideiglenes otthonként egészen addig, amíg a mai József Attila-lakótelep területén fel nem építették a Mária Valéria-telepet. 

Bár az 50-es években a csepeli HÉV megépítése miatt csökkent a területe, és az állapota is romlott, a rendszerváltásig folyamatosan üzemelt. A pályaudvart 1992-ben kezdték kiüríteni és elbontani, hogy itt tartsák az 1995-ös Budapest–Bécs világkiállítást – ebből végül semmi nem lett, mert pénzhiány miatt mindkét fél visszalépett. A terület hasznosítására több elképzelés is született, míg végül kiépült a Millenniumi Városközpont lakó- és irodaházakkal, valamint a Nemzet Színház és a Művészetek Palotája is itt épült fel.

Ma már nincsenek itt rakodómunkások és áruval megrakott vagonok, nem vezetnek vágányok az Elevátor-házba – igaz, ma már annak is csak hűlt helyét találjuk –, hanem egy hangulatos sétány vezet végig minket a parton, de elidőzhetünk a szoborparkban is, vagy ha ahhoz van kedvünk, kultúrával töltekezhetünk fel. Szerintünk ilyen egy valamikori rozsdaövezet jó újragondolása.

Forrás:

(Borítókép: Balkányi László - We Love Budapest)

Címkék