A szomorú tények: a 2006-ban alakult Óriás zenekar idén elbúcsúzik a közönségtől, búcsúkoncertjét pedig szeptember 14-én az Akváriumban adja. Az elmúlt 18 évben 5 remek nagylemezt és számos EP-t adtak ki, ezek anyagából áll össze az őszi buli programja, melyre vendégeket is hívnak majd. Szépen összefoglalják ezt a majd két évtizedet.
Az Óriást Egyedi Péter és Örményi Ákos alapította egy másik zenekar, az annabarbi romjain. Péter ezzel párhuzamosan egy másik emlékezetes együttes, az Isten Háta Mögött tagja is volt. Az utóbbi években viszont már kevesebbet játszott hangos-zajos rockbandákban, inkább az intimebb hangulatú, a hálószobai magányban, egyedül összerakott zenék irányába fordult. Ám a szólóprojektnek indult új irány hamar túlnőtt önmagán, és a Mmamt ma már zenekarként funkcionál, még ha Egyedi Péter kicsit előrébb áll is, mint a többiek.
Most pedig nézzük, hogyan látja Egyedi Péter Budapestet!
We Love Budapest: Mi az első dolog, ami az eszedbe jut Budapestről?
Egyedi Péter: „Mert én itt születtem, ez a hazám” – ahogy Máté Péter énekelte. Újpesten nőttem fel, felnőttként a XIII., a VIII. és a XII. kerületben éltem, és habár éreztem már azt más városoknál is, hogy „lehetne itt élni″, nekem mégis Budapest marad az otthonom.
WLB: Melyik a kedvenc budapesti kerületed, környéked, és miért?
E. P.: A jelenlegi, a XII. Két gyerekkel és kutyával ideális, nyugis, közel a zöld. Ráadásul édesanyám és a nővérem is itt lakik, a feleségem családja meg a szomszédos kerületben, szóval közel vagyunk egymáshoz.
WLB: Hogyan nézne ki az ideális budapesti napod, amikor nincs semmi dolgod, és azt csinálsz, amit akarsz, meg oda mész, ahova csak akarsz?
E. P.: Felülnék a bringámra, legurulnék a Duna-partra, ott vagy északnak, Óbuda felé, vagy délnek, a XXII. kerület felé indulnék, hangulattól függően. Ahol csak kedvem szottyanna, megállnék, ha lehet, csobbannék is a folyóban. Valahol persze innék egy kávét vagy egy almafröccsöt, és elszívnék egy cigarettát.
WLB: Budapest melyik korszakába utaznál vissza az időben, és miért oda?
E. P.: A századelőre, amikor igazi világvárossá váltunk.
WLB: Hol esik a legjobban a sör/bor/pálinka/üdítő/kávé/tea?
E. P.: Barátokkal az Avar Presszóban, a feleségemmel a Tik-Takban. A belváros nyüzsgése egyre kevésbé hiányzik.
WLB: Kedvenc helyed a városban, amit talán kevesen ismernek?
E. P.: A Kis-Sváb-hegy. Pont a megfelelő méretű szabadság, zöld, érintetlenség.
WLB: Ha nem lenne határ, és oda költözhetnél Budapesten, ahova csak akarsz, hol élnél legszívesebben?
E. P.: A víztornyok mindig is vonzottak, Újpest és Rákospalota határában van is egy régi, amivel gyerekként sokat szemeztem. Az elhagyatott városrészek is mindig izgalmasak voltak számomra, próbáltam elképzelni a régi gyárépületeket, remízeket, vasúti rozsdanegyedeket, hogyan épülnek újjá, hogyan telnek meg újra élettel.
WLB: A 18 év alatt számos helyen léptetek fel Budapesten, sok ezek közül ma már nem létezik. Melyik hiányzik a legjobban, és sikerült-e azóta pótolni a hiányát?
E. P.: Hál′ istennek a körforgás folyamatos, és habár rengeteg kultikus hely nincsen már, mindig születnek újak. Amíg lesz igény az underground zenére, és amíg lesznek lelkes emberek, akik részt akarnak venni ebben az áramlásban, addig nem lesz baj. Persze jó visszagondolni a Kultiplexre, a Süss Fel Napra vagy a régi Dürer Kertre, rengeteg emlék köt minket ezekhez a helyekhez.
WLB: Ha egyetlen pillanatba kellene sűríteni az elmúlt 18 évet, melyik lenne az a pillanat?
E. P.: Nem lehet egy pillanatba sűríteni egy zenekar történetét, de pont ez a legszebb benne, hogy mindig más pillanatok ugranak be, villannak fel. A próbatermeink az újpesti bőrgyártól az angyalföldi pincén át az újlipótvárosi irodaépületig, a békésszentandrási elvonulásaink, a klipforgatások a rengeteg segítő baráttal, a rengeteg koncert, a hajnali hazaérkezés. Tényleg érdemes zenekart csinálni, na!
WLB: Ha írnál egy dalt Budapestről, miket fogalmaznál bele a városból?
E. P.: Nagyon nehéz feladat, nem véletlen, hogy nem született túl sok jó Budapest-dal. Nekem ez a város a sokszínűség városa, ahol minden megvan, ami az országunkat jellemzi. Ugyanakkor a központi szerepe és ennek a szerepnek az ambivalenciája az egyik legmeghatározóbb tulajdonsága. A lehetőségek szimbóluma, ami persze tud zajos és kaotikus is lenni, ahol sok az idegen, de mindig vár jó pár barát.
(Borítókép: Marosi Viktor)
