A Budafoki úti gyártelep megmaradt skeletonjai úgy festenek, mintha sajátos kulisszának épültek volna a szépen rendbe tett Kopaszi-gát, a Dürer Kert vagy a BudaPart köré, és sosem lett volna itt egy fontos ipari központ. Pedig egykor virágzó gyárak működtek errefelé, hengermalom, erőmű és a Goldberger-textilgyár kelenföldi egysége is meghatározta a terület arculatát. A környék a 80-as évek végén kezdett úgy festeni, mintha itt forgatták volna a Szárnyas fejvadászt, csak negyedakkora büdzséből. Mégis, ahogy a kihalt iparvágányok között a Móricz Zsigmond körtérig közlekedő 10-es busz a Galvani utca felé zötyögött, az utasok jólesőt szippantgattak a levegőből, a fegyelmezetlenebbek arcán pedig mosoly ömlött szét: átható csokiillatban döcögtek az Ikarusszal a szocializmus vége felé.
Meinlből Csemege
A környék ugyanis a „komoly″ ipari üzemek mellett több, a szocializmusban a luxust megtestesítő gyárnak adott otthont. Működött itt dohánygyár, a Vágóhíd utcánál találtuk volna Budapesti Csokoládégyárat (még korábban Stühmer), de volt itt keksz- és ostyagyár is. Az üzemek közül sok jóval a világháború előtt indult, csakúgy, mint cikkünk főhőse, a Csemege Édesipari Gyár, a sokszor egészen Albertfalváig érő csokoládéillat gazdája.
A Julius Meinl első kávépörkölője 1910-ben nyílt a Dandár utcában, a gyár hipermodern lepárlóüzeme 1939-ben épült meg a Budafoki úton, miközben a cég folyamatosan növekedett. Az alapító, Julius Meinl 1823-ban született Csehország területén, Prágában tanult, majd 1862-ben Bécsben megnyitotta első boltját. A cég a 30-as évekre egy 8 országra kiterjedő vállalatbirodalommá nőtte ki magát, a Meinl kávét kortyoló fiút ábrázoló logója a kassai, zágrábi és bécsi üzletek arculatának legjellegzetesebb darabja volt.
A Magyarországon a szokásokhoz való alkalmazkodás jegyében magyarított néven, Meinl Gyulaként forgalmazó cég a II. világháború után szovjet tulajdonba került, bár a logó ekkor még maradt, a termékek azonban nem, az első időszakban közellátási cikkeket árulhattak a szovjet szervek jóvoltából. 1952-ben, az államosítás után magyar tulajdonba került, és megszületett a Csemege Kereskedelmi Vállalat, legalább olyan jellegzetes logóval, mint a korábbi. Ezt az üzemet később, 1962-ben a Magyar Édesiparhoz csatolták.
A rendszer lazulásával aztán 1984-től újra működött Meinl-részleg a Csemegén belül. 1991-ben ebben a formában privatizálták, ám maga az üzem nem sokkal élte túl a rendszerváltást. A 2000-es évek elején a termelés megszűnt a gyárépületben, amit innentől különböző kft.-k használtak. 2016 óta viszont – teljes körű felújítás után – a Lokomotív Házat találjuk az egykori csokigyár helyén, a Budafoki út 187–289. alatt, parkos udvarral, elektromos töltőhelyekkel, 24 órás portaszolgálattal, karbantartókkal. Az épület a nevét az egykor mellette található iparvágányról kapta (érdemes elolvasni ezt a cikket a környék iparvágányairól).
Ahol a konyakmeggy és a golyórágó született
A szocializmus alapvető erkölcsével csak nehezen lehetett összeegyeztetni azt a hedonizmust, amely a csoki- és kakaófogyasztás sajátossága, a gyár mégis virágzott a múlt rendszerben, olyan édességeket gyártottak, mint a Negro, a Tojás Flip, a konyakmeggy vagy a golyórágó. Bár 1956-tól a Budapesti Csokoládégyár forgalmazta, itt született meg a nagy sikerű Sport szelet is, amelynek apropóját 1953-ban a Népstadion felavatása adta. A csomagolásokon látható figura pedig nem más, mint a 2017-ben elhunyt jeles magyar diszkoszvető, Szécsényi József professzor.
A gyár egyik slágerterméke a golyórágó volt, arról pedig, hogy az amerikai életérzést kínáló édesség hogyan érhette el a magyar munkásosztályt, korábban egy érdekes cikk is megjelent. A gazdasági érdek néha felülírta a szocialista erkölcsöt, így volt lehetséges, hogy amikor egy német cég jelezte, hogy nagy tételben vásárolna magyar gyártású rágót, az export-importért felelős állami vállalat azonnal lépett. A Csemege ennek köszönhetően kezdhette gyártani végül a golyórágót. A gömb formára állítólag azért esett a választás, mert a németek szerették volna megkülönböztetni a maguk verzióját az Amerikában kapható lapos és téglalap alakú rágóktól, a sajátos termék kivitelezése azonban teljesen magyar elme szüleménye.
A legnagyobb kedvenc a borsos árú konyakmeggy volt, amelynek receptjét Gerbeaud Emilhez kötjük, ám csak jóval az ő halála után került gyártószalagra a kézműves finomság. A gyártást a 70-es évek vége felé kiszervezték Kiskunmajsára, ám addig az édesség gyártásának azért is volt nagy jelentősége, mert hűtött kamrában készítették, a hűtésnek köszönhetően pedig fedett jégpálya is volt az üzemben, ahol a műkorcsolya legnagyobbjai készültek versenyeikre.
Osztálykirándulás a mennyek országába
Azt gondolnánk, hogy a legszerencsésebbek a gyár dolgozói voltak, akik egész nap csokiillatban dolgozhattak, ám ez korántsem volt így. Mivel a termelés és a növekedés a szocializmus sajátságai miatt nem volt összhangban, folyamatos munkaerőhiánnyal küszködtek, és a fizetések sem a gyár sikereivel összhangban emelkedtek, bizonyos termékek gyártását végül vidékre szervezték ki. Egyébként pedig mindenkit úgy honoráltak, ahogy lehetett: szóbeli vagy írásbeli dicsérettel, fejlett munkásjóléti intézkedésekkel. A 70-es években pedig engedélyezték a selejtvásárlást is a dolgozóknak, ennek köszönhető például, hogy a közeli óvoda egyik óvónője elmondása szerint névnapján és évzáró után ládaszám kapta a konyakmeggyet. A dolgozóknak egyébként szigorú szabályokat kellett betartaniuk, viszont ezek az előírások nem vonatkoztak a gyárlátogatások alkalmával érkező vendégekre, akik rendszerint annyi csokit, rágót ettek, amennyi beléjük fért.
A 70 év körüli Zsuzsa például az egyik XI. kerületi gimnázium diákjaként osztálykiránduláson látogatott el a csokigyárba. Bár már szinte rosszullétig tömték magukat Negróval és rágóval, többször figyelmeztették egymást: a látogatásra a koronát a konyakmeggyrészleg teszi majd fel. Végül némiképp csalódottan távoztak, mert ezen a termen gyorsan áthajtották az osztályt, állítólag azért, mert egy korábban érkezett látogatócsoport annyira elszabadult, hogy kézzel markolták fel a konyakban ázó gyümölcsöket.
Hasonló élményekről számolnak be egy régi Index-fórumbejegyzésben is:
„...az emeleteken valahol rágót is (csináltak), nagy betonkeverőszerűségekben gömbölyítették a gumimasszát, aztán ment a cukormázba. Kivinni semmit nem lehetett, de amíg bent voltunk, szabadrablás volt. Rágónál ez azt jelentette, hogy egyszerre három golyó be, amint kicsit fogyni kezdett az íze, kiköp, és újabb marék be. A csokiszeletes termekben meg a fal mellett álltak dobozok, amiben az eltört szeletek voltak, abból is vehettünk helyben.″
Nemes Zsolt 1969-ben, iskolásként egy hétig volt nyári munkás a csokigyárban, a keménycukroknál. Élénken él emlékezetében, mikor Negrókat kellett lezárnia tojásfehérjével, hogy a sötét cukorból ne folyjon ki az édesgyökérízű töltelék. Elmondása szerint előszeretettel ütötték fel szörpnek a málnaaromát, amit az egyik keménycukorhoz használtak, a likőrrel töltött Tojás Flipből pedig annyihoz jutott hozzá, hogy még a tacsija is berúgott tőle.
A munkások elkötelezettségéről és a szigorú szabályokról viszont elismeréssel nyilatkozott. Az édesipari vállalat dolgozói minden valószínűség szerint igen jó közösséget alkothattak, bár Facebook-csoportjuk ma már nem túl aktív, még láthatunk képeket korábbi találkozókról. Az osztálykirándulások időszakának azonban sajnos örökre vége szakadt.
Források:
- Visszaemlékezések a Csemege Édesipari Gyár elmúlt négy évtizedére – 1949–1989, összeállította: Vízváry Pál, Nagy Dezsőné
- g7.hu
- Nagy Zsolt: Miért pont a Balaton?, Forbes, 2017. február 1.
(Borítókép: Urbán Tamás - Fortepan)
