A Budapestről az agglomerációba áramlás töretlennek tűnik. A gyerekvállalás közeledtével (vagy már 1-2 gyerekkel kiegészülve) mintha ez az egy ideális választás állna a párok előtt: családi ház és kert. Tény, hogy mindez az elszálló ingatlanárak következménye is, hiszen sokan jutnak arra a következtetésre a hirdetéseket böngészve, hogy a pénzükért 20-30 kilométerrel odébb már egy komplett házat vehetnek, telekkel. A belváros lassan kiürül, a KSH adatai alapján évente nagyságrendileg 40 ezren költöznek ki Budapestről Pest vármegyébe, és – mint arra emlékszünk még – a Covid is hatalmasat dobott a kiköltözési kedven.
Legtöbbször tehát lelkes kiköltözőkről, a kis falvak pozitív oldaláról, emberléptékű mindennapjairól, friss levegőjéről hallunk, a zsúfolt, drága, koszos-büdös várossal szemben. De mi van azokkal, akik nem találták meg a számításukat a Pest megyei irányítószámok alatt? Meddig nyomnak többet a latban az előnyök, mikor válnak hangsúlyossá a hátrányok? Körképünkben olyan alanyokat szólaltatunk meg, akik kiköltöztek a fővárosból az agglomerációba, de aztán a visszaköltözés mellett döntöttek. Nem árulunk el nagy titkot azzal, ha előre közöljük: mindegyik történetben fellelhetők ugyanazok a motívumok és problémák.
„30 kilométer nem tűnik soknak, naponta bejárni viszont rémálom” – Finy Petra és Pilisszentkereszt
Finy Petra költő, író is azok közé tartozott, aki a gyerekeinek szeretett volna kellemesebb környezetet teremteni, ezért költözött ki Budapestről 30 kilométerre, Pilisszentkeresztre, mikor kisebbik lányával volt várandós. „A jó levegő, a tágas kert a gyerekeknek, és az, hogy pár lépésre volt az erdő egy remek kirándulásra, nagyon vonzóvá tette a helyet” – mesélte a We Love Budapestnek. „Kisgyerekes anyukaként fontos szempont volt, hogy sokat tudjanak mozogni a lányaim jó levegőn, és rengeteget lehessenek a természetben. Rengeteg volt kint a Budapestről kiköltözött család, és velük is jó közösség alakult ki. Igaz, a helyiek kicsit zárkózottak voltak” – teszi hozzá.
3 évig tartott a pilisszentkereszti élet, addig, míg a nagyobbik lányával esedékessé nem vált az iskolakeresés – sajnos ekkor váltak nyilvánvalóvá az előnyök mellett a hátrányok. „Irgalmatlan sokat ültem kocsiban, és a gyerekek is, semmilyen különórára nem volt lehetőség helyben, legközelebb csak Szentendrén. Iskolából is csak egy rossz színvonalú volt, ahol azon kívül, hogy szlováktanítás is folyt, nem helyeztek különösebb hangsúlyt semmire.″
„A 30 kilométer nem tűnik soknak, naponta bejárni onnan viszont rémálom, főleg, ha dugó van, vagy ha leesik a hó, csúsznak a hegyi utak. A barátok, rokonok is csak ritkán jöttek ki, hozzánk kiautózni már kész kaland volt nekik. Értelmiségi életet élni hosszú távon nem lehetett ott élve, nem beszélve a szociális kapcsolatokról” – összegzi Petra, aki most a XI. kerület kertvárosi részében, a Bikás parknál lakik, és elmondása szerint rengeteg időt és pénzt spórol meg az utazással. Karnyújtásnyira vannak a lányai iskolái, a sportlehetőségek, a kultúra; a barátok, családtagok is bármikor át tudnak ugrani, nem kell úgy rákészülniük, mintha sarki expedícióra mennének. „Két kamaszlánnyal nem is kívánhatnék ideálisabbat” – mondja.
„A MÁV-val baromira nem olyan volt az ingázás, mint amilyennek elképzeltük” – Zsófi és Vác
A kommunikációs szakemberként dolgozó Zsófi és párja Vácra költöztek ki 2019 májusában albérletbe, hogy leteszteljék, milyen az élet Budapest határán túl, egy nyugodtabb, zöldebb környezetben, mennyire élhető alternatíva az ingázás. A döntéshez hozzátartozott az a megfigyelés is, hogy a Nyugatiból egy viszonylag rövid, 25 perces vonatúttal el lehet érni a fővárost, ahol mindketten dolgoztak.
„Nagyon szerencsés település Vác, gyönyörű Duna-parttal, pár percre a belvárostól. Gyönyörű a Naszály, aminek a tetejére 10 perc alatt fel lehet tekerni biciklivel; hajókomp visz át a vadregényes Szentendrei-szigetre. Panorámás bicikliút vezet át a dunai oldalon Dunakeszitől a határig. Nekünk ezek mind nagyon-nagyon tetszettek, ráadásul egy aranyos, modern, felújított lakást találtunk a belvárosban, aminek két pici erkélye is volt. Vác egy olasz kisváros hangulatát is felidézte templomaival, romantikus szegleteivel. Rengeteget bicikliztem, imádtam minden percét – még télen is lehetett szeretni” – mesélte a We Love Budapestnek.
Végül másfél év után, a Covid közepén, 2020 augusztusában költöztek vissza Budapestre. A világjárvány és az anyagi helyzetük szerepet játszott a döntésükben – Zsófit félállásba tették, két budapesti lakásukból pedig elköltöztek az albérlők, újakat nem tudtak fogadni. A másik ok pedig az ingázás volt.
„A MÁV-val baromira nem olyan volt az ingázás, mint amilyennek elképzeltük. Ez nem Japán. A 25 perces vonatút rendszeresen a sokszorosa lett, és ha eső esett, szél fújt, még több. Azóta is felfoghatatlan, miért állt Újpesten 10-15 percet a vonat. Olyat is megéltünk, hogy havazáskor 2 órát utaztunk oda, 2 órát vissza. Ráadásul akkor még nem is a modern, kétemeletes vonatok voltak, hanem a régi tömegszállítós vagonok.”
Először Zsófi Izabella utcai kis lakásába költöztek vissza, majd mikor a kislányuk féléves lett, a Mechwart térhez költöztek egy nagyobb albérletbe, ami nagyobb ugyan, és a környék is jó, de a lakás állapota hagy kívánnivalókat maga után. „Nagyon szeretem Budapestet, mindig is nagyvárosi leszek, de Vác óta sokat csiszolódtam. El tudom képzelni az életemet kisvárosban abban az esetben, ha elérhető közelségben van egy nagyváros, normális tömegközlekedéssel” – nyomja meg a normális szón a hangsúlyt Zsófi.
„Éjfél után tömegközlekedéssel nagyjából lehetetlen volt hazajutni” – Kinga és Dunakeszi
Kinga és férje 2013-ban költözött Dunakeszire, abból a megfontolásból, hogy a gyerekeik egy nyugodtabb, kevésbé forgalmas helyen és biztonságosabb környéken nőjenek fel. Számított az is, hogy elérhetőbb árban voltak akkor még az ingatlanok. „A kisvárosi élet sokkal békésebbnek tűnt, a levegő pedig összehasonlíthatatlanul jobbnak” – mondta. Ugyan panellakást vettek, a Duna-part és a sok zöldterület kompenzálta a kert hiányát. „Úgy gondoltuk, hogy a közlekedés is megoldható, mivel vonattal és busszal is megközelíthető a főváros, ugyanis a munkahelyeink Budapesten voltak. Akkor még a home office nem volt gyakori lehetőség.”
Összesen 4 évig éltek az agglomerációban, mindkét gyerekük ott született. „Előnye volt a jó levegő, a hasonló családok közelsége, a Duna-part, illetve egyéb nagyobb zöldterületek, játszóterek könnyű elérhetősége, a jó minőségű élelmiszert kínáló boltok, piacok közelsége. Hátránya volt az infrastruktúra hiányossága: ugyan bölcsőde, óvoda és iskola is volt a közelben, de kórház például csak más városban volt. A kevesebb bolt és gyógyszertár sokkal rövidebb ideig volt nyitva. A Budapestre való közlekedés mégsem volt könnyen megoldható. Az éjszakai járatokat ugyan ritkán kellett igénybe venni, de éjfél után tömegközlekedéssel nagyjából lehetetlen volt hazajutni.”
A legnyomósabb érv a visszaköltözés mellett pedig – mint ahogy sok más esetben is – az ingázás volt.
„Ha mindkét szülő Budapesten dolgozik, nagyon nehéz megoldani, hogy időben beérjen a munkahelyére és vissza is érjen a gyerekekért, még akkor is, ha egészségesek, és minden rendben. Számunkra az autózás nagy költséget jelentett, de a busz is gyakran állt dugóban. Nekünk a vasútállomás volt a legközelebb gyalog, és nagyon gyakori volt a felsővezeték-szakadás, ami miatt rendszeresen sokat késtek a vonatok. Ráadásul csúcsidőben nem nagyon lehetett elférni a szerelvényeken.”
Jelenleg Óbudán laknak, szintén panelben; úgy választották ki a lakóhelyet, hogy a lehetőségekhez képest jó és nyugodt környék legyen, közel legyen az óvoda, az iskola, a rendelőintézet és a kórház is. „Szempont volt, hogy ha bármi baj történik, legalább három alternatív útvonalon is haza tudjunk érni BKK-val, és a munkahelyeink se legyenek túl messze. A városon belüli közlekedés sokkal könnyebb, mint az agglomerációba való kijutás. A főváros rengeteg könnyen megközelíthető programot kínál, mozi, színház, rendezvények. Sokkal elérhetőbbek a boltok, az éttermek és a gyógyszertárak is” – indokolta meg döntésüket.
„Nem vagyok kompatibilis a kertvárossal” – Szandra, Nagykovácsi és a XVII. kerület
A salesterületen dolgozó Horváth Alexandra az V. kerület kellős közepébe, a Kecskeméti utcába született, és ott is nőtt fel. „Mikor férjhez mentem, akkor nyilván az ideális családképhez hozzátartozott az agglomeráció, a kutya, kiskert, minden egyéb. Kis koromban Budaligeten volt telkünk, volt II. kerületi kötődésünk, így 2016-ban Nagykovácsiba költöztünk, ide született a kislányunk is” – meséli a We Love Budapestnek. De itt aztán egy sor nehézséggel találták szemben magukat: a gyarapodó lakosság ellenére az infrastruktúra nem fejlődött, sem a vízhálózat, sem az úthálózat, sem a tömegközlekedés.
„Minden ügyintézés Budakeszihez tartozott, az is nyögvenyelős volt. Horrorisztikusan drága volt minden, háromszor annyiba került a zöldséges, a CBA. Iszonyatos ellenállás volt az őslakosok részéről a betelepülők felé – ami a Nagykovácsi Facebook-csoportban történik, arról könyvet lehetne írni”
– sorolja a negatívumokat. A közlekedést nehezítette, hogy a zsáktelepülésről egy busz jár be Hűvösvölgybe, és ha azt az utat lezárták, akkor megbénult a közlekedés. „Nagykovácsi arra jó, hogy kimész kirándulni vagy valakinek a puccos házába, jól érzed magad, és hazajössz. Az én igényeimnek megfelelő élhetőség szempontjából nem volt jó.”
3-4 évvel később úgy határoztak, elköltöznek, és a válásuk is rátett egy lapáttal a döntésre. Hogy megmaradjon a kertváros-életérzés, Szandra választása a XVII. kerületre esett. „A babakocsis időszakban a kertvárosi élet itt tökéletes. De ahogy elkezdtem újra dolgozni, és a kislányom cseperedett, bejöttek a különórák, az úszás, minden megnehezedett, napi szinten borzasztó sok időmet vette el az ingázás” – sorolja. „Idővel a magánéleti fejlemények is egyre inkább a belvároshoz csatoltak vissza, és akkor megint azt éreztem, hogy nem vagyok kompatibilis a kertvárossal. Így márciusban beköltözünk a XIII. kerületbe, egy tetőtéri lakásba, ami régi vágyam volt. 1 óra 40 perc helyett 40 percet utazom majd. Ez a Rákospatak melletti rész, a Vasúttörténeti Park környéke. Nem lesz olyan csendes, nem lesz olyan zöld. Alapvetően még nyugis, de azért nem engeded ki tollasozni a gyereket az utcára.”
„Mindegyiknek megvolt a pozitívuma, de az én életem változott olyan tempóban, hogy amikor dönteni kellett, akkor az jött ki a képlet végén, hogy inkább a lakhelyemet változtatom meg úgy, hogy kompatibilis legyen az életemmel, nem az életemet és a munkámat” – összegezte.
„Egyedülálló anyaként nagyon nehéz az agglomerációban élni” – Boglárka és Perbál
Makai Boglárka 2009-ben költözött ki a XIII. kerületből, először Pilisszentivánra, mert az akkori férje Pilisvörösváron talált munkát, ő pedig épp várandós lett. „Nagyon szerettem a XIII. kerületben élni, de mivel nem dolgoztam, egyedül voltam – jó lett volna kimenni az udvarra, sétálni nagyokat a természetben, befelé figyelni. Erre a célra Pilisszentiván tökéletes volt, nagyon jól éreztem magamat ott várandósan” – emlékszik vissza. Szülés közben azonban váratlan tragédia történt vele, savlekötő helyett véletlenül lúgot itattak vele, ami után életveszélyes állapotba került. Hetekig kórházban volt, majd kezdetét vette egy nagyon hosszú felépülési időszak, másfél évig nem tudott rendesen táplálkozni, nyelőcső-transzplantáción esett át. „Ha utólag, ebből az aspektusból végiggondolom azt a pár évet, nem hiszem, hogy a belvárosban, akár a XIII. kerületben tudtam volna olyan nyugodtan gyógyulni, mint vidéken” – emlékszik vissza.
Aztán 2010-ben, a baleset után Pilisszentivánrról Perbálra költöztek, ami szerencsés lokáció volt, mert három irányból, az autópálya, a II. kerület és a Pilis felől is megközelíthető volt. Boglárka szerint az egészségügyi ellátás viszont hagyott maga után kívánnivalókat, hiszen Pilisvörösvárhoz tartoztak, ahova naponta 2 busz járt.
„A természet nagyon sokat segített, hogy regenerálódjak. Az nehézség volt, hogy nagyon sokat kellett kórházba, terápiára járni Budapestre, ami megnehezítette az életet. Nem volt jogosítványom, de ha lett volna, sem tudtam volna betegen vezetni, de cserébe ott volt a nyugi és az szomszédok. A falusi közösség nagyon működött, akár a betegségről, akár a szülés utáni komatálról volt szó” – mondja a We Love Budapestnek. De aztán ahogy a kislánya iskolás lett, és belvárosi iskolába iratták, bonyolódni kezdtek a dolgok.
„Aztán elváltunk – egyébként nagy szeretetben és békességben –, és én ott maradtam Petrával egyedül Perbálon. Heti váltásban neveltük, de egyedülálló anyaként kint élni az agglomerációban nagyon nehéz.
Eleve rossz ilyenkor egyedül lenni, tök jó lenne kimozdulni, de minden messze van. Ha kimész sétálni az utcára, és embereket látsz, már az is sokat segít.
Plusz egyedül megoldani mindent úgy, hogy távol vagy a várostól, az is nehéz. Ezért megkértem a férjemet, hogy cseréljünk, én megyek albérletbe, ő meg költözzön vissza a házba” Így aztán Boglárka 2019-ben beköltözött Óbudára, még a Covid előtt szerencsére, mert ha a járvány alatt kint kellett volna lenni, elmondása szerint megőrült volna az unalomtól. Most pörgős életet él egyedülálló nőként, amit az agglomerációban nem tudott volna elképzelni, és saját coachingvállalkozásához is szerencsésebb a budapesti lakhely.
De nemcsak egyedülálló nőként látja jobbnak a belvárosi életet, mint az agglomerációban. „A lányom most 14 éves, gimibe megy szeptembertől, már most önjáró, nem kell ide-oda hurcolnom, egy csomó időm felszabadul. Neki megvan a szabadságélménye, autonómiája, ami természetesen, organikusan tud alakulni. Nagyon hozzám lenne kötve, ha kint laknánk Perbálon, behozzam barátnőkkel találkozni. Így olyan szociális életet tud élni gyerekként, ami egészen más, mint az agglomerációban” – indokolja.
Évente körülbelül 25 ezer ember jön vissza
Mint az látható, leginkább az ingázás hajtja vissza az embereket Budapest belsőbb kerületeibe. Ahogy az egy, a 2024-ben várható ingatlanpiaci trendekről szóló kerekasztal-beszélgetésen is elhangzott, haloványan már felderengett egy trend: azok egy részének, akik a Covid alatt kijjebb költöztek, most már kezd kényelmetlen lenni az ingázás. Hiszen hiába elérhető opció a home office, azért csak be kell járni a városba, hiszen a színház, a mozi, a konditerem helyben nem elérhető. Ugyanakkor még mindig nem beszélhetünk hangsúlyos tendenciáról: mint azt Balogh Lászlótól, az Ingatlan.com vezető gazdasági elemzőjétől megtudtuk, egyelőre az agglomeráció elszívóereje nagyobb, évente körülbelül 25 ezer ember dönt úgy, hogy visszaköltözik a fővárosba (míg ugyebár 40 ezren a kiköltözés mellett döntenek), de ezek sem a kiköltözést megbánó, Budapestre visszatérő családok. A falvakban felnövő gyerekek ugyanis fiatal felnőttként inkább a városban élnek.
„A 90-es évek óta egy komplett generáció nőtt fel, akinek a szülei az agglomerációba költöztek, ők viszont a fiatal felnőtt éveiket újra Budapesten töltenék. Ez a jelenség biztosítja az állandó ki-be áramlást Budapest és agglomerációs övezetei között” – írta lapunknak a szakember.
(Borítókép: Maskot - Getty Images)
