Mint minden másból, úgy a hazai bankrablásokból is létezik első, legalábbis amit a magyar kriminalisztika is jegyez és annak tart, és amit nem is magyarok követtek el, hanem két lengyel nemzetiségű orosz, két kétkezi vasmunkás. Abban az időben – a múlt század elején járunk – Budapesten egy gyárban dolgoztak, és nyilván kevesellték a fizetésüket, nehéz volt a megélhetés. Így bankrablásra adták a fejüket, amire korábban Magyarországon még nem volt példa. Tettükre – amit előre megfontoltan, bár elég amatőr módon terveztek és hajtottak végre – 1908. október 28-án, egy szerdai napon került sor Újpesten, az Árpád út 19. szám alatt.
A két elkövető a 22 éves Piaskovszky József és a 23 éves Antosievits Gyula volt, akiket származásuk ellenére magyarul nevesített a korabeli sajtó, pedig még csak magyarul se beszéltek. A nyomozás során a bizonyítékok közé kerültek azok a feljegyzések is, amiket Antosievitsnél találtak, és amiket ő maga készített: pontosan le volt neki írva, hogy miket kell mondani – vagy inkább kiabálni – egy bankrablás során magyar nyelven.
Az Árpád úton akkoriban három bank állt egymás mellett. Az elkövetők felmérték a terepet, majd úgy döntöttek, hogy a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank lesz a legalkalmasabb a rablásra. És aztán pontosan az történt, mint egy bármilyen bankrablás során. A rablók fegyverrel a kézben bementek az épületbe, majd azokkal mindenkit sakkban tartva pár perc leforgása alatt egy bőröndbe és zsákokba pakoltattak a banki alkalmazottakkal 41 ezer 700 koronányi értéket. Majd sietősen távoztak, és hamar felszívódtak a környékről abban a hitben, hogy ezzel meg is úszták a dolgot. Csakhogy elkövettek egy rakás hibát, így egy napon belül elfogták őket.
A rendőrség és a bank határozottan és gyorsan lépett. A nyomozók kihallgatták az aznap dolgozó 4 banki alkalmazottat és azt a 3 ügyfelet, akinek épp akkor akadt ott dolga, aminek köszönhetően nagyon pontos személyleírásuk lett a két elkövetőről, így kiadták rájuk a körözést. A bank pedig egy 1000 koronás nyomravezetői díjat hirdetett meg. Rövidesen jelentkezett egy Wildman László nevű bérkocsis, aki szintén pontosan emlékezett a két férfira, mivel szállította őket. A rablók ezzel követték el az első hibát. Ugyanis bérkocsival mentek a helyszínre, amit nem is küldtek el, amikor leszálltak róla, hanem arra kérték a kocsist, hogy várja meg őket. Minél gyorsabban el akartak tűnni a helyszínről. Ez így is lett, csak hát Wildmannak feltűnt a két férfi viselkedése, meg az is, hogy zsákokkal pakolják meg a bérkocsit, miután végeztek a bankban (ráadásul kétszer is fordultak a csomagokkal), és amikor véget ért a fuvar, akkor a 10 koronás díj mellé még adtak 100 korona borravalót is.
Az is óriási hibának bizonyult, hogy bár az elkövetők álszemüveget viseltek és álbajuszt ragasztottak, utóbbival nem voltak elég gondosak, és túl sokáig hagyták magukon. A két fiatalember egyike ugyanis szőkésbarna hajú volt, az álbajusz viszont fekete, a kettő pedig nem passzolt egymáshoz, így a gödöllői állomáson többen emlékeztek rájuk, például egy rendőr is, aki épp ott teljesített szolgálatot. Nem volt nehéz kideríteni, hova vettek jegyet: egyikük Pestre ment, a másik pedig Németország irányába. Utóbbit (a szőkésbarnát) Bátonyterenyénél (akkoriban Kis-Terenye) fogták el, és ahogy a hírek beszámoltak róla:
„13 darab 20 koronás aranyat, több rubelt és papírospénzt találtak nála”.
Az elfogott Piaskovszky József hamar megtört, és feladta a társát, Antosievits Gyulát, akit pedig egy Angol utcai munkásszálláson tartóztattak le. A harmadik nagy hibára ekkor derült fény: Antosievits maga volt az életre kelt bizonyítékraktár. Megtalálták nála a már említett magyar nyelvű jegyzeteket a bankrabláshoz, továbbá annak a parókakészítőnek a címét és telefonszámát, akitől a bajuszokat megrendelték. Amikor pedig szembesítették őket a bankfiók igazgatójával, Develák Károllyal, a férfi azonnal felismerte őket. A tárgyalás viszonylag gyorsan lezajlott, az elkövetők 3 év fegyházat kaptak, amiből aztán 5 és fél év lett, mert bár a védelem nyújtott be fellebbezést, az új tárgyalást még inkább elveszítették.
A korabeli sajtóban nagy szenzációnak számított az eset, mert hát egy bankrablás mindig bankrablás, nem beszélve az elsőről. Ám mivel viszonylag hamar kiderültek az ügy részletei is, és azok inkább komikus elemek voltak, mint félelmetesek, az olvasók is inkább mosolyogtak rajta. Az elfogás körülményei, a rablók amatőrsége és baleksága mellett az is kiderült, hogy a bank alkalmazottai többször is ellenálltak a rablóknak, egyiküknek se szállt inába a bátorsága. A Budapesti Hírlap mellékleteként kéthetente megjelent illusztrált élclap, a Kakas Márton szatirikus írást is közölt az ügyről, ami egy hosszú és fárasztó humorú, elképzelt párbeszéd volt a két botcsinálta bankrabló között, összekötve az egészet egy kis lengyelezéssel-oroszozással és annak kinyilvánításával, hogy Magyarország nem olyan barbár föld, mint ahonnan a két elkövető Budapestre érkezett.
Évekkel később a bankrablásnak volt egy szomorú utótörténete, legalábbis a lapok – nem minden ok nélkül persze – igyekeztek a rablók számlájára írni Fleischer Hugó halálát, aki a rablás idején a bankban dolgozott. Az esetről így írt a Szegedi Napló 1911-ben, amikor megtörtént:
„Akkor Fleischer Hugó volt az újpesti fiókhelyettes főnöke. Erőteljes, egészséges ember és igen pontos hivatalnok. Ö is jelen volt a bankrablásnál, amely rá nézve végződött a legszomorubban. A rablók orvtámadásától anynyira megijedt, hogy idegrohamot kapott. Munkaképtelenné vált és az intézet költségén beszállították a Ringer-féle szanatóriumba. Félév előtt az angyalföldi tébolydába került. A boldogtalan emberen teljesen elhatalmasodott az elmebaj és mint gyógyithatatlant kezelték. Az volt a rögeszméje, hogy a bankrablók még most is üldözik. Beteges hallucinálásai közben ilyeneket kiáltott:
— Fogják meg!
— Itt vannak a rablók!
Most aztán véget ért az elborult elméjű bankhivatalnok kálváriája. Harminckilencéves korában befejezte boldogtalanul végződött életét; meghalt az élőhalottak angyalföldi házában.”
Ahogy telt az idő, a sajtó egyre inkább próbált valamiféle „fontosságot” tulajdonítani az esetnek, az elsőségre pedig mindig lehetett hivatkozni. Bármilyen hasonló bűntény, újabb bankrablás történt (egy éven belül volt Fiumében, Székesfehérváron és a budapesti Attila úton), mindig az volt az egyik első állítása a lapoknak, hogy biztosan az újpesti rablás volt a minta. Vagy hát lehetett, mert bizonyíték azért nem akadt erre. Az pedig akkor még nem jutott az újságok szerzőinek eszébe, hogy végül is legyen egy bankrablás véresen komoly vagy komikus, akkor is mind nagyjából ugyanúgy zajlik.
Felhasznált irodalom:
- Budapest romantikája blog, 2019. május 2.: Az első bankrablás Budapesten
- G.V Cooper History Youtube-csatorna, 2023. október 8.: Az első magyar bankrablás története
- Szegedi Napló, 1911. augusztus 30.: Az újpesti bankrablás áldozata
- Kakas Márton, 1908.: Az újpesti bankrablás
- További korabeli heti- és napilapok az Arcanumról
(Borítókép: Jurányi Attila - Fortepan)
