A farsangi beöltözés a kereszténység előtti idők óta él velünk, Magyarországon pedig valószínűleg német polgári mintára, a XVI. században honosodott meg. Mivel a természet ilyenkor pihent, nem kellett aratni és vetni, kevesebb volt a munka, így került a mulatás és nem utolsósorban a párválasztás a főszerepbe egészen farsang farkáig, vagyis a farsangvasárnaptól húshagyókeddig tartó időszakig, mikor még egy utolsó, amolyan „mindent bele” eseménnyel búcsúztak a mókától, majd kezdődött a böjt.
A főúri karneválok és a népszokások persze nagyon különböző világot tárnak elénk, a XIX. század báli kultúrájáról nem is beszélve. Bár a korábbi maszkabálokat a háború után szerényebb külsőségek között rendezték, egy orvos- vagy mérnökbál azért ekkor is eseményszámba ment. Arra pedig első kézből is tudok példát mondani, hogy milyen fontos szerepük volt a párválasztásban, ugyanis a háború után jobb híján madárijesztőnek öltözött, civilben orvostanhallgató nagyanyámat is egy ilyen alkalmon kérte táncra nagyapám. A jelmezbál talán a felsőoktatás felől szivároghatott le a fiatalabbak iskoláiba, a gimnáziumokban, az általános iskolákban a cél persze a kisebbek szórakoztatása volt, sokszor előadással is készültek a szülőknek és a nagyszülőknek.
A farsangi jelmezek az elmúlt évszázadban meglehetősen változatosak voltak, de azért vannak örök klasszikusok. Katonával, kalózzal, királylánnyal és tündérrel például szinte mindig Dunát lehetett rekeszteni, de a szerepek felcserélése, a női ruhába öltözött férfiak és a férfiruhába öltözött nők is hódítottak a legbotrányosabb ünnepen.
A háború előtt a báli szezonban a leggazdagabbak külön az alkalomra készült vagy átalakított jelmezkölteményekben jelentek meg, míg a kevésbé jómódúak készen vásárolható álarcokra, saját kézügyességükre hagyatkoztak a beöltözésnél. Bár ma már szép számban működnek a városban jelmezkölcsönzők, és az interneten szinte bármikor vásárolhatunk magunknak álcát, legtöbbünk számára még ismerős az az időszak, amikor anyu és apu ügyességén múlott, hogy ki nyerte a jelmezversenyt.
A 60-as évektől hódított a katicajelmez, amihez csak egy nagy kartonpapírra volt szükség, amit pirossal és az elmaradhatatlan pöttyökkel vontak be, majd gumipánttal erősítettek a rovarnak öltöző gyerekek hátára. Az együttes elmaradhatatlan kiegészítője volt a piros harisnyanadrág és a hajpántra erősített drótcsápok, hasonló mintára pedig teknős, illetve – a tévé előretörésével párhuzamosan – tini nindzsa teknőc is készülhetett a módszerrel.
A 80-as, 90-es évek iskolai farsangjain biztos akadt például lufiból készült szőlőnek öltözött osztálytárs, a cicajelmezt legtöbbször anya szemceruzájával rajzolt bajusz és kiszuperált harisnyából készült farok tette teljessé, de féltve őrzött selyemkimonó és vietnámi papucs is éledt már újra gésaszettként. A cowboy- és az indiánjelmezhez a legtöbb családban a farsangon kívül is rendelkezésre állt minden kellék, bár azért Winnetou tollas fejdísze adott némi lehetőséget a szülői fantázia elszabadulására, a tévésdoboz második élete pedig rendszerint kályhafestékkel ezüstre fújva, robot testrészeként vette kezdetét.
A 80-as évek végétől a tévés mesék és képregények elterjedése magával hozta a mini-Pókemberek, az 5 éves Darth Vaderek világát is, de akadt példa arra is, hogy valaki a Barátok közt Magdi anyusának vagy éppen a Szomszédok Ferijének öltözött farsangon. A gyermeki fantázia határtalan, a szülői kreativitás pedig kifogyhatatlan, ha a megvalósításról van szó, ez pedig mit sem változott az elmúlt száz évben, még akkor sem, ha a legtöbben már az egyszerűbb megoldást választják, és inkább készen kapható jelmezt vásárolnak gyermeküknek.
(Borítókép: Szentkuthy Ibolya - Fortepan)
