Bár a gyerekkorunknak egy rövid időszakában, 8-9 évig vagyunk olyan fejlődési szakaszban, hogy felsőbb közbenjáróktól várjuk az ajándékot, a legtöbben vissza tudjuk idézni az érzést. Első karácsonyainknak éppen a csodára való várakozás adta meg azt a hangulatot, ami miatt mi is folytatjuk a füllentést a gyerekeknek az Angyalkáról, Jézuskáról. Attól pedig, hogy a sorban állás, ajándékválogatás, szúrós fák idegesítő díszítgetése segítségével mi is megteremtjük ezt az élményt mások számára, tényleg létezni is kezd a varázslat, így talán nem is füllentünk akkorát.
Persze nagyon sok készülődés előzi meg a karácsonyt, ám sok családban mindez annak érdekében történik, hogy az ünnep alatt minél kevesebb legyen a plusz munka és gond a háztartásban és minél többet lehessen egymással játszani, beszélgetni. A kisvonat például még a legelfoglaltabb apukákat is arra készteti, hogy gigantikus kőműves dekoltázzsal pöfögjenek órákon át a szőnyegen gyermekük társaságában.
Ám a karácsonyig vezető út a legtöbb családban meglehetősen rögös, feszült anyukák és keresztapák, apukák és nagymamák, apósok és nagynénik feszülnek egymásnak olyan, a szeretetteli együttlét szempontjából egyébként teljesen lényegtelen kérdések kapcsán, minthogy mit együnk, mikor kinél legyünk és mit vegyünk. Ám karácsonykor, mikor végre minden együtt áll és látjuk a gyerekek boldog arcát a fa alatt, ezek a zavaró körülmények elnyerik méltó helyüket és teljesen mellékessé válnak. Még akkor is, ha a családi fotóhoz nem is sikerül mondjuk tökéletesen beállni mindenkinek.
Bár a fák lehetnének egyenesebbek, vagy díszesebbek, ezeket a hibákat szinte észre sem vesszük. A képek tanúsága szerint pedig a gyerekek ugyanolyan boldogok egy kis fával, egy '56-os menekült táborban, mint egy könnyebb időszakban, szebb ajándékok között.
(Borítókép: Lissák Tivadar - Fortepan)
