Lábszánkóval a magyar Grönlandon – A Normafa, a hazai sízés és síugrás bölcsője

Azt ugyan bemutattuk már, mennyire élvezték a budapestiek egykor a telet, ám arra az egykori Förster-villában látható kiállításon lettünk figyelmesek, hogy a Normafa nemcsak romantikus legendák és a csodás kilátáson merengő értelmiségiek kedvelt helye volt, hanem a magyar sí és síugrás bölcsője is. A XX. század elején „magyar Grönlandnak” is nevezett helyszínről és a téli sportokról egyébként nemcsak a villánál, hanem a Budastep, a Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény és a Normafa Síház együttműködésében létrejött Normafa-séta keretében is hallhatunk.

Sízés

1892 decemberében két fiatal atléta, Bély Mihály polgári iskolai igazgató, testnevelő tanár és Demény Károly postatisztviselő elhatározza, hogy kipróbálja azt a lábszánnak nevezett furcsaságot, amelyről addig csak egy ifjúsági lapban olvasott. Bély egyike azoknak a sportembereknek, akikről méltatlanul keveset hallunk, jóllehet amellett, hogy magas szinten vívott és a fociban is jártas volt, sokat tett azért is, hogy a korszakban modernnek számító tornatermek épüljenek országszerte. Ő lelkesíti fel Deményt, barátját és atlétatársát, akivel közösen látogatják a Budapesti (Budai) Torna Egyletet, hogy együtt próbálják ki a lábszánt, vagyis a sízést. A vállalkozás úttörőnek számít, hiszen rajtuk kívül ebben az időszakban csak Chernel István próbálkozik a sporttal, Kőszegen.

A sífelszerelés beszerzése nem ment egyszerűen, azt Norvégiából, Oslóból kellett megrendelni, amihez jól jöttek Demény kapcsolatai, aki titkár volt a Kereskedelmi Minisztériumban. Így igen hamar megérkeztek a mintegy két és fél méter magas, kőrisfa lécek, a hozzájuk tartozó bakancsok, illetve a jó meleg kecskeszőr zoknik. A kötést a két jóbarát az egész napos havazást látva nagyon izgatottan szerelte fel a tornaegylet csarnokában, másnap pedig az új „lábszánkóval” a Vérmező felé indultak, ahol először csak próbálgatták a léceket, aztán elindultak a Kis-Sváb-hegyre, ahol megtörtént az első csúszás, nagyjából azon a részen, ahol most a fogaskerekűt találjuk. Bély így ír erről:

„Fel kell említenem, hogy a síelés csínját-bínját nem ismertük, csak a föntemlített cikkből tudtuk meg, hogyan kell a hegyen fölfelé járni és a lejtőn lesiklani […] Demény Károly elsőnek indult. A turistabotot két kézzel, vegyes fogással, baloldalt a hóba könnyedén tartva, csoszogó lépésekkel óvatosan ment előre s egyszerre siklásnak eredt. A siklás pillanatában nem várt sebességgel száguldott a völgy felé, hópor felhőt hagyva maga után, amelyben alakja nem volt látható s néhány másodperc múlva a hegy lábánál volt, ahol alakja ismét előtűnt, mert megállt. Miska! Gyere le! Nagyszerű! — mondja ő. Azonban őt lesiklani látni, felülről nézve, szinte rémes látvány volt. Most rajtam a sor. Szerencse le! — gondoltam magamban. Elindultam. Egykettőre lent voltam a hegy lábánál, szinte délcegen a léceken állva. No hát ez a sebesség kimondhatatlan érzést váltott ki belőlünk.”

Az élménytől megrészegedve másnap is nekiindultak, és óriási szerencséjükre összefutottak egy, a környéken kiránduló norvéggal, Huseby Rangwalddal, akiről kiderült, hogy síoktató is, így a két jó barátnak több éven át profi segítsége akadt a tanulásban. A norvég Gregersen családdal együtt ismerték meg a sportot, gyakran merítve bátorságot az északiak finom whiskyjéből.

Alig két év múlva, 1894-ben alakították meg az első magyar síegyesületet, ám kedvelt gyakorlóterük nem a Normafa volt, hanem az ekkor még javarészt beépítetlen Gellért-hegy tabáni oldala, a Naphegy, illetve a Sas-hegy környéke. Az időjárás egyébként sokáig nem kedvezett a friss egyesületnek, hiszen legközelebb csak 1899-ben esett sízésre alkalmas hó, a több mint tízfős csapat ekkor már az egyetlen hölgy taggal, Bély Mihály feleségével, Máriával kiegészülve élvezhette a városkörnyéki lankák nyújtotta örömöket.

A sportot nagyon gyorsan megszerették a magyarok, az első síversenyt, ahol már a lesiklás is szerepelt, végül 1909-ben tartották, a Normafánál. Hazánk pedig 1914-ben, az északi országok után elsőként országos síszövetséget is alapított. A XX. század elején hét, különböző nehézségű sípályát alakítottak ki a Normafánál, a terület pedig nemcsak sportközpontként, hanem társasági helyszínként is kedvelt volt,

többek között RadnótiMiklósék is feljártak ide egy jó kis csúszkálásra.

A háború után magához térő országban nem változott sokat a normafai sízés népszerűsége, a pályákon a XX. század második felében tárcsás felvonó, sőt egy részükön – beleértve a sífutó pályát – világítás is volt, amit a 80-as években szereltek le. A központ pedig nem csak télen volt népszerű, 1984 nyarán gyepsí-Európa-bajnokságot is rendeztek itt, ahol 12 ország 80 sportolója öltötte fel a rollkának nevezett sporteszközt.

Síugrás

1909. február 28-án rendezték meg az első magyar síugróversenyt a Normafánál, a lesikló- és a sífutóversennyel együtt. Ehhez azonban még nem állt rendelkezésre rendes, épített síugró sánc, ez csak az első világháború utáni szezonban, 1919 januárjában készülhetett el, ám hamar meg is rongálódott a hidegtől. 

Az első szakszerű, 9 méter magas, 30 méter hosszú és 3 méter széles sánc végül 1923 decemberében készült el, Normafa és a János-hegy között, az első versenyt pedig 1924 januárjában rendezték rajta. Noha a sportbarátok nagy örömmel üdvözölték az új építményt, hamar kiderült, hogy kisebb átépítésre szorul, a következő évre azonban kijavították a hibát, így a 20-as évek végén már indulhatott is az extrém sport, egyre nagyobb ugrások születtek. Az időszak jeles sportolói a Szepes testvérek voltak, főleg Béla, aki sorra döntötte meg a rekordokat a sáncon.

A sánc többszöri felújítás után, 1933-ban kapott vasszerkezetet, avatóján pedig híres norvég síugrók hajmeresztő kettős ugrása is szórakoztatta az összegyűlt tömeget. Egyikük, Sigmund Ruud egyébként azonnal 37,5 méteres pályarekorddal nyitott.

Az 50-es évekig folyamatos volt a fejlődés, 1958-ban pedig újabb különlegességgel gazdagodott a sportág, ekkor ugyanis műanyag burkolatot kapott a legnagyobb sánc, így nyáron is lehetett rajta versenyeket rendezni, a zöld fák között, vékony zakóban hideg fröccsöt szopogató közönség legnagyobb örömére. A Normafánál tartott utolsó jelentős versenyt 1971-ben rendezték, nyertese Szilágyi Gyula volt, egy 40,5 méteres ugrással.

Lejtőn

A 80-as, 90-es években, ahogy egyre kevesebb volt a hó és egyre nyitottabbak a határok a síparadicsomnak számító, szomszédos Szlovákia és Ausztria felé, egyre kevesebben látogatták a Normafát a téli sportokért. Noha korábban még villanyvilágítást is létesítettek, hogy este is lehessen a sípályát használni, és hotel is működött a környéken, a 90-es években a lejtőkön szinte már csak szánkózókat lehetett látni, később a felvonókat is leszerelték.

A Normafánál zajló fejlesztéseknek hála azonban egyre több lehetőség nyílik arra, hogy újra sokféle téli sportot űzhessünk, idén hóágyúzott pályákkal is várnak bennünket. Bár nem túl valószínű, hogy a síugrás egyhamar visszatér a hazai bölcsőjébe, azért ne szomorkodjunk, asífutástól a nordic walkingon át a sírollerezésig számtalan sportot próbálhatunk ki most is a környéken.