Bátran kijelenthetjük, hogy Magyarország és azon belül Budapest sem egy télisport-nagyhatalom, sőt ma már csodaszámba megy, ha leesik egy kis hó. Azonban ha behavazódik a táj, rögtön előkerülnek a szekrények mélyéről a szánkók és a sílécek. Ez így volt több mint 100 évvel ezelőtt is. Átböngésztük a Fortepan archívumát, és megnéztük, hogyan űztük régen a téli sportokat.
Síelésre fel!
Budapesten a téli sportok alfája és ómegája a Normafa, a síelés is innen indult hódító útjára, bár kezdetben még lábszánkózás néven volt ismert a kedvelt téli sport. A századforduló táján elkötelezett alpinisták Norvégiából hozták haza a síléceket, melyekkel felszántották a Normafa lejtőit, később pedig menedékház, sítároló és fogaskerekű is épült.
Magyarországon a sportszerű sízés hivatalosan 1892. december 4-én vette kezdetét. Ezen a napon Bély Mihály és Demény Károly tartott először a Vérmezőn egy bemutatót, majd az érdeklődők hadával felgyalogoltak a Kissvábhegyre, hogy a fogaskerekű melletti lejtőn csússzanak le a városba. Két évre rá megalakították az első magyar síegyesületet.
Az ország negyedik és a főváros első síversenyét is a Normafán rendezték meg 1909. február 28-án, ahol rövid lesiklásban, műfutásban és ugrásban mérték össze tudásukat a versenyzők. A Normafán már ekkor működött egy kis síugrósánc, de az első komolyabb sáncot az 1920-as években adták át.
„A síelés néhány lelkes híve az elmúlt héten egy kis ugrósáncot épített az Anna-kápolna mellett, s miután a folytonos vasárnapi ívelésekkel már minden bokrot és minden lejtőt kiismertek, az ugrással is megpróbálkoznak. Természetesen a Normafa környéke ugrópálya építésére éppenséggel nem alkalmas, de már szórakozás végett igen ajánlatos volna egy kis ugrósánc létesítése és fenntartása” – írja a Nemzeti Sport 1909. március 6-i száma a versenyről.
Síugrás, a rajongással övezett sport
Az 1920-as és 1930-as években a sípályák és a síugró sáncok egyre népszerűbbek lettek, így sorra építették fel őket az országban. Az első sportszerű sáncot 1924-ben létesítették a Normafán, majd később a Svábhegyen, a Hármas-kút-tetőn is építettek egy sáncot, melyet kezdetben csak télen használták, majd később egy műanyag borítást kapott, így nyári használatra is alkalmassá tették.
„Esztendők óta nem ébredtem ilyen korán. Hamarosan fölöltöztem, mert ma sporttörténeti nevezetességű nap van. Az új síugrósáncot avatják föl. A sít és a hátizsákot magamra akasztva, a pálinkás butykost megtapogatva indultam Budára.
Félórai kalandozás után fölértünk a Normafához, ahol vagy ezer síbarát gyönyörködött a síugrók bámulatos technikájában. A sport rajongóinak csak azt ajánljuk, hogy jobban tömjék meg a hátizsákjukat és a tárcájukat, mert a magyar Grönlandban nemcsak a fiataloknak, de az öreg sportmedvének is farkas étvágyuk támad” – olvashatjuk a Színházi Élet 1924. évi 2. számában a beszámolót, melyből kiderül, hogy a sportág rajongói micsoda lelkesedéssel várták, hogy felavassák a Normafán az első hivatalos síugró sáncot. Ezt követően több sánc is épült, többek között a Svábhegyen is.
Elő a szánkókat!
A szánkózást, más néven a ródlizást nem kell hosszan ecsetelnünk, a hóban sikló sporteszköz népszerűsége a mai napig töretlen, bár sajnos egyre kevesebbszer kerül elő a szekrény mélyéről hó hiányában. Régen azonban, amikor még egész Budapestet hótakaró borította, szinte mindenki szánkóra pattant, ugyanis nemcsak szórakoztató téli sportnak számított, de remek közlekedési eszköznek is bizonyult, ha a város egyik végéből a másikba kellett eljutni. A Fortepanon már 1908-ból találunk felvételt, de a szánkózás népszerűségét még a történelem viharai sem tudták legyűrni.
A téli sportoknak mindig is akadtak nagy hívei Budapesten, így az egyesületek rendszeresen szerveztek téli kirándulásokat, síeléseket és szánkózásokat, 1908-ban például a Népszavábanolvashattunk egy felhívást, mely szánkózásra és téli túrázásra hívja az olvasókat.
„A Munkás Testedző Egyesület a téli idő beálltával megkezdette a szánkózással egybekötött téli kirándulásait. Az ilyen első nagyobb kirándulást vasárnap, e hó 6-án, a Kecske-hegyre rendezik, amelynek hosszú, szelíd lejtői Budapest közelében a legalkalmasabbak a szánkózás kedvelőinek. Kérik a résztvevő elvtársakat, hogy szánkót vagy skit mindenki vigyen magával. Találkozás reggel 8 órakor a Központi, városház előtt lévő villanyos-megállóhelynél. Élelmet mindenki vigyen magával” – olvashatjuk a felhívást a Népszava 1908. decemberi számában.
A ródlizás az 1920-as években sem vesztett népszerűségéből, olyannyira, hogy a zugligeti villamos végállomása felett hatalmas tömeg tolongott, hogy szánkóra pattanva lecsúszhasson a veszélyes terepen, az Est folyóirat 1923-as számából pedig az is kiderül, hogy éppenséggel a hölgyek voltak a legvakmerőbbek a pályán.
„Némelyik ródlipályán egyenesen veszélyes volt már a szánkózás, olyan sokan tolongtak a start helyén és olyan gyors egymásutánban robogtak aztán lefelé. A legvakmerőbb szánkózók természetesen a nők voltak. Érdekes, hogy a legtöbb hölgyródlizó pontosan a legveszélyesebb ródlipálya éles fordulóján próbált győzedelmeskedni. A zugligeti villamos végállomása fölött az országúton húzódik ez a ródlipálya. A fordulója 40 fokos és mert nincsen megfelelő emelkedése, valósággal bravúros dolog felborulás nélkül végigsiklani rajta” – olvasható az Est 1923. januári számában.
Hogy miért is nem kétkrajcáros tudomány a szánkózás? Ez a Népsport 1962-es számából derül ki, ahol a cikk írója hosszan sorolja, mi is kell ahhoz, hogy rendesen tudjunk szánkózni, a tanácsait pedig ma is érdemes megfogadnunk, ha leesik a hó és előkerülnek a ródlik.
„A szánkózás különben sem olyan kétkrajcáros tudomány, mint a laikusok vélik. Kell tudni kormányozni lábbal, sarokkal, azután a test megdöntésével, azután a szánkó farára nehézkedéssel. Kell tudni fékezni, mélyedéseken áthuppanni. Kell repülni kettesével, hármasával, egyedül hason fekve, hanyattfekve és a többi és a többi” – írja a Népsport 1962. márciusi száma.
