Hatalmas várakozás előzte meg a Vígszínház új zenés darabját, a Pinokkiót, ami nemcsak az újdonság varázsa miatt nagy dolog, hanem mert hosszú évek után ez az első zenés előadás, amin Presser Gábor és Sztevanovity Dusán közösen dolgozott. Bár a bemutató csak most volt, de a karakterek, a dalok, a látvány és a történet is annyira jól eltalált, hogy biztosan sokáig a Víg repertoárján marad. Szóval irány a színház, és nézzétek meg a Pinokkiót, mert „az élet szép, ha van palacsin, ha van palacsinta, az élet jó”.
Az a generáció vagyok, aki A padláson, Halász Juditon és a klasszikus Disney-meséken nőtt fel, úgyhogy engem már a puszta tény is felcsigázott, hogy Presser és Sztevanovity Dusán egy új zenés darabon, a Pinokkión dolgozik. De amikor a bemutatón elsötétült a Vígszínház nézőtere, és felcsendült az első dal, már biztos voltam benne, hogy ez az előadás ugyanolyan legendás lehet majd, mint az 1988-as elődje. A december 9-én és 10-én bemutatott musical azért is ennyire nagy dolog, mert a szerzőpáros A padlás óta nem dolgozott együtt közös zenés darabon, holott évente egyszer legalább egy felkérést kaptak.
Elvárások nélkül ültem be a Pinokkióra, arra gondolva, hogy a rendező (Keresztes Tamás), a zeneszerző (Presser Gábor) és a dalszövegíró (Sztevanovity Dusán) neve már eleve garancia arra, hogy ez egy jó darab lesz – és tényleg nem csalódtam. Sőt, nemcsak az új élmények gyűltek bennem, de egy kicsit úgy is éreztem magam, mintha visszamentem volna a gyerekkoromba, valamikor a 90-es évek közepére, amikor először láttam A padlást.
Önfeledt utazás volt ez a kétfelvonásos családi road movie, ahol folyamatosan belevesztem a dalok és a díszlet varázslatos világába.
Muszáj kiemelnem a képi világot, mert ritkán találkozom ennyire erős díszlettel színházban, persze ebben biztosan közrejátszik, hogy általában más típusú darabokat nézek. A Pinokkió díszlete az animációs filmek világát hozza, és annyira erős képeket és színeket használ, hogy hamar egy teljesen más világban érezhetjük magunkat, ebben sokat segítenek a vetített részek is. A mesevilágot csak azért nem említem, mert a jelmezekkel együtt szerintem sokkal közelebb áll az egész egy abszurd univerzumhoz, amibe a valóság és a mese egyaránt bekúszik.
A díszletet egyébként Keresztes Tamás és Auer Alexandra, a videókat Sánta Balázs, a jelmezeket pedig Giliga Ilka tervezte. Az előadás egyik legszebb jelenete a tengerben játszódott, ahol világító medúzákat, hullámokat és halakat láthattunk, és végig az az érzésem volt, mintha én magam is a része lennék, szinte éreztem a hullámokat körülöttem.
A darabban összesen 21 dal van, amik közül négy dalnál még a szöveget is Presser Gábor írta, s bár még csak most volt a bemutató, a szerzemények már most dallamtapadást okoznak – legalábbis én azóta a Nyitányt és az Elégedett dalt hallgatom szinte megállás nélkül. Az Elégedett dalról nekem – mondjuk – egyből a Szilvásgombóc jutott eszembe, és hogy vajon Presserék minden musicaljükbe belecsempésznek-e valamilyen finomságról szóló éneket?
Ha valaki azt gondolná, hogy a történet miatt ez kifejezetten gyerekeknek szóló darab, az téved. Még a legkedvesebbnek tűnő dalban is találni olyan motívumot és kiszólást, ami inkább a felnőtt és az érettebb korosztálynak szól, de mindenképpen továbbgondolásra ösztönöz. Míg a Disney-mesében inkább a hazugságon van a hangsúly, itt a gyermeki naivitás, a kíváncsiság, a szeretet és a jóság kerül előtérbe, néhol megfűszerezve a kicsit ijesztő világgal. Mindez persze azért is lehet, mert az alkotók visszamentek a kezdet kezdetéhez, és Carlo Collodi 1883-ban megjelent regényét adaptálták színpadra, törekedve arra, hogy az eredeti történet játékosságából, humorából és csapongó fantáziájából minél többet megmutassanak. Utóbbit nézőként is érzékeljük, ugyanis néha annyira hirtelen változnak a jelenetek, hogy egy kicsit jobban kell figyelni, de ez egyáltalán nem ront a darabon.
Én végigizgultam azt a két felvonást, amiben Pinokkió (Dino Benjamin) elveszik az élet forgatagában, ahol a Róka (Hegyi Barbara) és a Macska (Kern András) átveri, és elveszi az aranyát, ahol a Kocsis (Szántó Balázs) elviszi és a Porondmester (Méhes László) ütlegeli. Azt kívántam, hogy találja meg végre az apukáját, Dzsepettót (Borbiczki Ferenc), és legyen vége mindkettejük szenvedésének. De hát az élet végül is nem csak játék és mese, úgyhogy a Pinokkióban is bejártunk egy érzelmi hullámvasutat, miközben az olyan gyermeki problémáktól, mint a kötelező iskolába járás eljutottunk az átverésig, az önfeláldozásig és a végtelen szeretetig.
Kíváncsi vagyok, hogy 5, 10 vagy akár 20 év múlva milyen lesz a Pinokkió sikere, hogy utoléri-e az olyan ikonikus zenés darabjainkat, mint A padlás, A dzsungel könyve vagy A Pál utcai fiúk. Mindenesetre a dalok már most annyira betaláltak, hogy a karácsonyi készülődés közben is a Pinokkió kottás daloskönyve szól, de a történet, a karakterek és a látvány is olyan jól eltalált, hogy ezt a darabot többször kell látni.
Pinokkió – zenés családi road movie 10-től 100 éves korig
Rendező: Keresztes Tamás
Írta: Benedek Albert, Keresztes Tamás, Kovács Krisztina
Zeneszerző: Presser Gábor
Dalszöveg: Sztevanovity Dusán, Presser Gábor
A főbb szerepekben: Dino Benjamin, Borbiczki Ferenc, Majsai-Nyilas Tünde, Méhes László, Hegyi Barbara, Kern András/Seress Zoltán, Halász Judit/Igó Éva, Waskovics Andrea, Varga-Járó Sára, Szántó Balázs
