Egyetlen alkalommal írtam nekrológot, amikor első számú hősöm, David Bowie meghalt, és bár sok azóta eltávozott és általam sokra tartott ember halála miatt éreztem szomorúságot, megrendültséget, de csak most éreztem újra azt, hogy írnom kell. Palotai Zsolttal nem voltunk barátok, sem munkatársak, ismeretségünk egyfelől rajongói volt (a részemről), másfelől pedig szakmai, mert párszor alkalmam volt vele interjút készíteni. Ami nagyjából mindig ugyanúgy zajlott: felmentem hozzájuk, ahol bebocsátást nyertem a szentélyébe, a szobába, a zenéi, a lemezei közé.
Mindig egy kávé és cigaretta kombóval kezdtük a konyhában, majd átmentünk abba a bizonyos szobába, ahol feltettem a kérdéseimet, ő szépen válaszolt rájuk, egyik cigiről gyújtott a másikra, és pakolta-mutogatta a zenéket a népzenétől a technóig, amelyek jó része akkor még meg sem jelent hivatalosan. Ő végig nyugodt volt, én meg hirtelen nem is tudtam, hogy arra figyeljek, amiket mutat, vagy arra, amiket mond, vagy egyszerűen csak dőljek hátra a trükkösen tekergőző füstfelhőben, és élvezzem ki, hogy ott lehetek. Végül mindig ez lett a vége, egy jó kis beszélgetés cigarettázva, kávézva és zenéket hallgatva, ami jócskán túlmutatott az interjú keretein.
Nagyon szerettem Palotai Zsolttal interjút készíteni, és most is örültem a lehetőségnek, készültem rá, meséltem a kollégáimnak a korábbi élményeimet vele kapcsolatban. Aztán most meg nekrológot írok ahelyett, hogy őt kérdezgetném. De – hogy behívjak egy ide illő közhelyet – az élet már csak ilyen kiszámíthatatlan: az ember tervez, aztán valaki vagy valami (Isten? sors? biológia?) végez. És marad után a döbbenet, a szomorúság, a megrendültség, az eztnemhiszemel-érzés. Ugyanakkor Zsolt nem is távozhatott volna jobb időben: mostantól minden sokkal szürkébb, üresebb és jelentéktelenebb lesz nélküle, de nyári rekkenő napsütésben vagy az éles fényekkel éledező tavaszban sokkal fájdalmasabb lenne ezzel szembesülni – miközben a szürke, hideg és lehangoló késő őszi, kora téli időben sem könnyű.
A Palotai Zsolt után következő generációhoz tartozom, így a 90-es évek eleje óta követtem figyelemmel a tevékenységét, és mint eminens diák jártam a bulikba, ahol ő is fellépett, meg persze hallgattam a rádióban is. Mindig lenyűgözött, hogy bár megvoltak a saját kedvencei, kedvenc stílusai és előadói, a zenére mégis úgy tekintett, mint valami nagy és sokszínű masszára, ami tele van csodákkal, és erre az alapra helyezkedve hallgatott meg ajánlott szinte mindent. A zenéhez való viszonya jócskán túlmutatott a partikon és a szetteken. Ő maga volt a zene, és ezt sosem félt hangoztatni, megmutatni. Az egyszerű, de nagyszerű Frank Zappa-i igazságot vallotta ő is: Music is the best. Népművelő volt, innovátor, a korlátlan zeneszeretet megtestesítője, jelképe, akinek mindegy volt, hogy pop vagy avantgárd, mainstream vagy underground, csak szóljon. Számára mindennél fontosabb volt a zene, egyszerre szórakoztatás, szellemi táplálék, menedék, segítség, inspirációs forrás, a mindenség, az alfa és az ómega. Ezt hagyta nekünk itt örökségül, ezzel kell tovább élni, sajnos már nélküle, és akármilyen fájdalmas is most a hiánya, de higgye el mindenki, sokkal könnyebb lesz, ha nem sírunk a staféta fölött állva, hanem felvesszük és visszük tovább magunkkal.
Állítólag az egész szinte egy pillanat alatt történt. Azóta ezen jár az agyam, hogy mi a jobb: így távozni, anélkül, hogy átgondolhatná az ember, ennyire hirtelen és váratlanul, vagy ha tudja, hogy rövidesen mennie kell, és felkészül rá. Megválaszolhatatlan kérdés, érvek és ellenérvek mindkét megoldásra kínálkoznak. De Palotai Zsolt esetében a válasz talán egyszerű. Ha ránézek erre a sajnos már elmúlt, de csodálatos életre, mégiscsak arra jutok: stílszerűen és önmagához híven távozott. Mert a bulik, amikre most mindenki emlékezik, a pillanatról szóltak, a mostról, a mindenkori jelenről. Zsolt ennek a mindenkori jelennek volt az embere, folyamatosan abban élt, az állandóan újratermelődő pillanatban. Ezért logikus, hogy a távozása is ilyen volt, egy pillanat csupán. Itt volt, aztán meg már nem. De ahogy a bulikból is vittünk magunkkal egy emléket, egy érzést és sok-sok zenét, amik velünk maradtak a pillanat elmúlta után is, úgy ő sem távozik belőlünk teljesen, hanem velünk marad, bennünk, hiába nem tesz fel már több lemezt egyetlen lemezjátszóra sem, és nem tekint végig rajtunk, a miatta táncoló tömegen, hogy lássa, jó úton jár-e a szettje. Mindig jó úton járt, így most is jó útra tért, és jó utat neked hozzá, Zsolt, téged biztosan nem felejtünk el!
