Ruth Orkin neve így önmagában talán nem sokat mond a fotóművészet iránt nem vagy csak felületesen érdeklődők számára. Ám ha eléjük tesszük valamelyik híres munkáját, például az Amerikai lány Olaszországban című képet vagy a szintén fotográfus Robert Capáról készített portréját, netán azt a fotót, ami a Julius Caesar forgatási szünetében mutatja a Marcus Antonius-jelmezben elmélyülten sakkozó Marlon Brandót, azokat szinte mindenki ismeri. Azonban ha 2024. január 14-ig ellátogatunk a Mai Manó Házba, és megnézzük a munkásságát bemutató, Az idő illúziója című kiállítást, biztosan az emlékezetünkbe ég Ruth Orkin neve. Nemcsak összességében lenyűgöző mindaz, amit hátrahagyott, de a képek egyesével is leveszik a szemlélőjüket a lábáról – és nem csupán a híres fotók.
A kiállítás a teljes Mai Manó Házra kiterjed, mind a két emeletre, az összes teremre, egyszóval bőven van mit megnézni. Ami azonban már az első terem képei alapján nyilvánvaló lesz: Ruth Orkin valóban páratlan művész volt, veleszületett tehetsége volt a képekhez, az állóképekben elmesélt történetekhez. Egészen elképesztő, hogy mennyi mindent tudott belepréselni egy-egy fotóba, hogy mennyire érezte a pillanatot, amikor le kellett nyomnia a fényképezőgépén a gombot, hogy a kép örökre megmaradjon. Az egyszeri néző figyeli a képeit és egyre-másra kérdések jutnak az eszébe, ahogy szemléli a jeleneteket. Az az alak mit csinál? Miért csinálja? Miért arra néz? Ki lehet az? Miért szomorú? Mit írtak fel az arcára az érzelmei? A szemlélő agya dolgozni kezd, és a saját habitusa szerint kitölti a részleteket, ha úgy tetszik, Ruth Orkin történetmesélő partnerévé válik.
Furcsa, hogy Ruth Orkin életét még nem dolgozták fel filmen, pedig arra kívánkozik, legalábbis két fontos, meghatározó epizódja mindenképpen. 17 éves volt, amikor kitalálta, hogy látni akarja a világkiállítást New Yorkban, így biciklire pattant, és Los Angelesből meg sem állt New Yorkig. Persze tegyük azért hozzá, voltak szakaszok, amikor stoppolt, viszont ahány nagyobb várost érintett útközben, mindegyiket bebicajozta, és rengeteget fotózott. Mindezt a 30-as évek végén, tinédzserlányként. Ez még napjainkban is bátor, sőt inkább merész kaland lenne. A másik történet az 1950-es évek elején készült, már említett olaszországi fotósorozathoz kapcsolódik.
Orkint a Life magazin felkérte, hogy utazzon el Izraelbe, és készítsen fotókat az izraeli szimfonikus zenekarról, ő pedig eleget tett a megbízásnak, ám a visszafelé úton gondolt egyet, és Európában, Firenzében maradt, bár aztán más olasz városokat is felkeresett. Itt ismerkedett meg egy fiatal lánnyal, Ninalee Craiggel, aki művészettörténetet hallgatni érkezett az olasz városba. A fiatal nők jól összebarátkoztak, majd Orkin felkérte Craiget, hogy legyen a modellje egy olyan sorozatnak, melyben egy fiatal amerikai nő felfedezi Olaszországot. Ebben az időben egyáltalán nem volt szokványos dolog, hogy egy ifjú amerikai lány egyedül utazgasson. A fotósorozat darabjait elnézve izgalmas és kalandos heteket élhettek át együtt.
Külön falat kaptak Orkin felülnézeti fotói, amikor felfedezte, hogy onnan is el lehet kapni történeteket. Előszeretettel fotózta az utcát az ablakukból. Ráadásul úgy tudta ezeket a képeket elkészíteni, hogy ő mindvégig rejtve maradt, senki sem vette őt észre. Eleve szerette, sőt arra törekedett, hogy ő és a kamerája láthatatlanok maradjanak. Ritkán fordult elő, hogy (legalább részben) manipulatív fényképet készített volna, bár a híres firenzei fotó esetében megkérte az azon szereplő férfiakat, hogy senki se nézzen ki rá és a gépére, hanem a sétáló lányt figyeljék. Amikor a fotó hatvanéves lett, Craiget megkérdezték arról, milyenek voltak az olasz férfiak, milyenek voltak az Orkinnal töltött hetek, ő pedig csak elismerően nyilatkozott mind a fotósról, mind az olaszokról, akik kedvesek és együttműködőek voltak velük.
Orkin kedvenc témája a gyerekek voltak. Imádta figyelni és fotózni őket, az őszinte gesztusaikat és az el nem leplezett érzelmeiket. Két kedvenc sorozata is ott figyel a Mai Manó Ház kiállításán: az egyiken kártyázó lányokat látunk, a másikon fiúkat, akik közül az egyik egy mozit mesél el, a többiek pedig hallgatják. Bár mindkét sorozat állóképekből áll, mégis tökéletes az illúzió: mintha egy filmet látnánk. Pont ezért az illúzióért érdemes megnézni a Ruth Orkin munkássága előtt tisztelgő kiállítást. Egyszerűen kihagyhatatlan, mert ritka nagy élmény látni élőben a fotóit.
