Budapest arcai – Vidák Zsolt illusztrátor, aki színekkel tölti meg az Anker közt

We Love Budapest: Dunaújvárosi vagy, de elsősorban Budapestről szóló grafikáidról ismerünk. Meglepő, hogy nem egy klasszikus fővárosi falanszterfiú áll a műveid mögött...

Vidák Zsolt: Mostanában gondolkodtam el azon, hogy mennyire természetes, hogy itt élek és szinte minden utcát ismerek. Húsz évvel ezelőtt, 2002 körül költöztem ide, ekkor kezdtem a MOME-ra járni. Nem ismertem a várost, de nagyon szerettem sétálni, valahogy ez együtt alakult ki a városi témájú grafikákkal. Először Brémában kezdtem el a kikötőt rajzolni, mikor Erasmus-ösztöndíjas voltam ott. A könyvtárból rá lehetett látni a városnak erre a részére, daruk, izgalmas indusztriális környezet vett körül. Telerajzoltam egy oldalt a füzetemben, továbblapoztam, megkerestem, hogy hol illeszkednek a vonalak, és rajzoltam tovább a panorámát. Izgalmas folyamat volt.

WLB: Hogyan lett végül Budapest a fő témád?

V. Zs.: Egy-két évvel azután, hogy végeztem a MOME-n, kezdtem az első Budapest-rajzokat készíteni. Valahogy beszívott a téma. Elképzeltem, hogyan nézhet ki egy ereszcsatorna, de le kellett mennem az utcára ellenőrizni, hogy tényleg, hogyan is kapcsolódik a házhoz, és milyen kis elemek vannak egy épületen vagy egy ablakon.

WLB: Az apró részleteket is tanulmányozni kellett ahhoz, hogy a nagyméretű utcaképek összeálljanak. Hogyan készül egy ekkora munka, milyen lépései vannak?

V. Zs.: Az Anker-palota és az Anker under water későbbi munkáim, amikben már segített a Google Earth is, hiszen látom a Street View nézetet. De a Széchenyi fürdő vagy a Keleti pályaudvar is úgy készültek már, hogy nagyon sokat tanulmányoztam az épületeket fotók alapján. Persze nem átrajzolom a fotót, hanem megnézem, hogy hol vannak az ajtók, milyen alakja van az ablakoknak. A fotó alapján fölépítem magamnak az épületet. Ez egy nagyon őszinte folyamat, ma már javarészt számítógéppel zajlik. Vannak olyan régebbi munkáim, amelyek már hasonlítanak a mostaniakra, nem tudatosan változtattam az első képeimhez képest.

WLB: A budapesti munkáidnál hogyan találsz rá a helyekre, hogyan döntöd el, hogy mi az, ami számodra érdekes lehet?

V. Zs.: Mindig a város forgalmasabb részén laktam, a IX. kerületben ráadásul nagyon sok minden változott, mióta itt élünk. De a témaválasztáson sosem gondolkoztam, valahogy rám találnak ezek a helyszínek. Az első budapestes munkáim között például szerepelt a Bakáts tér, ami itt van a közelben, és adta magát, hiszen gyönyörű a templom. Talán itt kezdődött, hogy konkrétabb helyszíneket rajzolok. A Bakáts teret egyébként még teljesen átírtam a saját világomra, a templom jól felismerhető, de a körülötte lévő házak mások.

WLB: Be is mutattad korábban, hogyan készülnek az alkotások. Ennek alapján úgy tűnik, hogy elég nagy méretben szeretsz dolgozni. Először az egzakt tárgyi világ készül el, és arra rakódnak az apró, szürreális elemek, amiket úgy szeretünk. Ezeket hogyan találod meg?

V. Zs.: Ami éppen az adott időszakban foglalkoztat, azt belerajzolom a grafikába. Nem akarok csak lerajzolni egy teret meg egy épületet, az valahogy unalmas számomra. Szeretem, ha teljesen őrült dolgok vannak a munkáimon, de próbálom ezeket elrejteni, hogy az embernek jobban meg kelljen néznie ahhoz, hogy elgondolkozzon, mit is keres, mondjuk, egy asztronauta az Anker köznél. Most már tudom kontrollálni, de nagyon sokáig azt éreztem, hogy szinte soha nincs kész a rajz, ha másnap leültem elé, akkor úgy éreztem, hogy kicsit unalmas, valamivel még bontsuk meg a teret. Imádom a teret tagolni, minden részletét felbontani.

WLB: Úgy tudom, hogy a budapesti alkotások sokszor több héten át készülnek, a legnagyobb budapesti illusztrációd pedig 4 hónapig készült, tehát ez egy hosszabb folyamat. Van olyan grafikád, amiről utólag úgy érzed, hogy túlrajzoltad?

V. Zs.: Szerintem nem lehet túlrajzolni valamit. De azt néha sajnálom, hogy minek rajzoltam ennyire aprólékosan. Például a Keletinél csak nagyon nagy méretben látszik a sok kis részlet, mert előfordul, hogy nem érzem, hol a nagyításnak az a része, amit már nem kell kidolgozni, nem fog látszani. De az, hogy néha túl aprólékosan dolgozom, ártani biztosan nem árt a rajznak.

WLB: A saját autonóm munkáidon kívül nagyon sokat dolgozol megrendelésre is, például a posta számára készítesz bélyegeket. Mennyiben más egy megrendeléses munka?

V. Zs.: Az első az Iparművészeti Egyetem (jelenlegi neve: Moholy-Nagy Művészeti Egyetem – A szerk.) számára készített jubileumi bélyeg volt. Éppen itt tanultam, amikor 125 éves lett az egyetem, erre a jubileumra a Magyar Posta szeretett volna kiadni egy bélyeget, mire a diákok között pályázatot írtak ki. Ezt megnyertem, így bekerültem a posta látókörébe, és azóta is dolgozom számukra meghívásos pályázatokon. Itt általában 3-4 jelentkező közül választják ki a nyertest. Egyetlen bélyegem volt, ami felkérésre készült, az európai városok, ezzel díjat is nyertem.

WLB: Szereted egyébként a keretet, amit egy megrendelés ad, vagy inkább feszélyez, hogy alkalmazkodni kell, kevesebb szabadságod van?

V. Zs.: Az alkalmazott munkáimnál mindig van egyfajta irányítás, ami nekem már nem jelent problémát. Tanították az egyetemen, hogy általában amikor élesben dolgozik az ember, akkor 70 százalékosan teljesít, nem tudja a maximumot hozni a feszültség miatt. Most már van annyi rutinom, hogy általában nem aggódom, csak ritkán fog el a félelem. Szeretem, ha van egy játéktér, ami létrejön a munka folyamán. Általában kapok egy briefet, tartanom kell a kereteket, de azon belül szabadon mozgok. A teljes szabadság viszont számomra horror. Alapvetően az autonóm munkáimnál is ez történik: amikor megvan a téma, akkor megrajzolom az épületeket, ezzel létrejön a játéktér, amit berendezek figurákkal, különböző elemekkel. Ott már bármit megcsinálok.

WLB: Az alkalmazott munkáid kapcsán látjuk, hogy külföldről is elég sokan keresnek. Tudod, hogyan kerülsz a látókörükbe?

V. Zs.: A Keleti pályaudvar rajza például Alex Buono (A netflixes Russian Doll rendező-producere – A szerk.) számára született, akinek egyetlen kérése az volt, hogy azt és úgy rajzoljam, amit szeretnék. Heteket dolgoztam ezen a munkán, és nagyon élveztem, neki is nagyon tetszett az eredmény, de alapvetően sosem tudtam meg, hogy hogyan talált rám. Sok helyen, boltokban is jelen vagyok, madridi, New York-i cégeknek is dolgoztam már, így sok helyen találkoznak a munkáimmal. Az is elég sokat dobott az ismertségemen, hogy három évben is bekerültem a Lürzer’s Archive-nál a világ 200 legjobb illusztrátora közé. Ide egy nagyon komoly szakmai zsűri válogatott be, többfordulós pályázaton. Korábban dolgoztam egy külföldi ügynökséggel is, de ez nekem nem annyira jött be, a karrierem elején történt, és nagyon sokat görcsöltem még.

WLB: Mit gondolsz egyébként, mi az, ami külföldön megfogja az embereket a munkáidban?

V. Zs.: Az első nagyobb kiállításom 2014-ben volt itt, Budapesten, itt keresett meg egy hölgy, hogy Oslóban van egy galériája, szeretné, ha ott is bemutatkoznék. Ragaszkodott hozzá, hogy személyesen is ott legyek a megnyitón, azt mondta, az emberek szívesebben vásárolnak, ha ott a művész. A magyar kiállításaimon sokkal ritkább, hogy a látogatók egyből, a helyszínen megvásárolják a munkáimat, Oslóban ez nagyon jól működött. Állítólag az fogta meg az ottani vásárlókat, hogy a munkáim nagyon színesek, jól passzolnak a visszafogottabb skandináv környezetbe.

WLB: A városi képeiden és az alkalmazott munkáidon kívül azért sok más dologgal is foglalkozol. A Képezőben látható mostani kiállításodon ezeken kívül egy sokkal nyugtalanítóbb, más színekkel és formákkal megrajzolt világot is megismerhetünk például. Ez hogyan született?

V. Zs.: Hajdú-Farkas Zoltán 1919-ről szóló könyvét illusztráltam, naplószerű, sketchbookszerű képeket készítettem, amelyek illeszkednek az időszak nyomasztó világához, illetve kicsit konstruktivisták, elsősorban a piros-fekete szín miatt. Ez is abszolút én vagyok, van egy „sötét oldalam”. Sosem szándékosan nyomasztóak ezek a rajzok, szeretem összerajzolni az egyes elemeket, a kompozíciót keresem, és a végén lehet, hogy nyomasztóvá válik, hogy ennyi figura van együtt. Érzem, hogy ez teljesen más, de ez is én vagyok.