Akik nélkül Budapest biztosan másként festene – Podmaniczky Frigyes

Nem véletlenül indítottunk a sétákkal, hiszen a város szerkezetét, az utcák és a terek végtelen hálóját így lehet a legjobban felfedezni és észrevenni, hogy egy-egy épület, teresedés vagy park nagyon nem véletlenül van ott, ahol. Ez a szabályos tervezettség persze nem volt mindig így, kellett hozzá jó néhány építész, várostervező és városvezető, akik fontosnak tartották Budapest felvirágoztatását. Mindez pedig mikor máskor történhetett volna, mint a dualizmus korának nyüzsgésében meg persze a millennium körüli készülődések idején. 

Ybl, Hauszmann, Steindl vagy Széchenyi neve mellé érdemes felírni Podmaniczky Frigyes nevét is, akinek talán a legtöbbet köszönheti Budapest. Krúdy Gyula nemes egyszerűséggel a „főváros vőlegényének” nevezte őt, aki éjt nappallá téve, akár egy lázban égő szerelmes, a város fejlesztésén és jobbításán gondolkodott. Ebből a szerelemből persze a fővárosiak nyerték a legtöbbet, akik nemcsak az utak elnevezését és rendezését, a rakpartok létrejöttét és Budapest kulturális életének fejlesztését köszönhetik neki, de biztos, hogy feldobta a napjukat, ahogy Podmaniczky kockás zakóban, hosszú orrú cipőben, gomblyukában hol piros rózsával, hol szegfűvel végigsétált a városon.

„Frigyes báró déltájban úgy jelent meg a Kerepesi úton, mint egy várva várt pesti tünemény, akinek talán már írótársai is megbocsátották, hogy valamikor sikerei voltak a regényeivel. Az utcai közönség pedig, amely még nagyon tudta az illedelmet a pesti járdán: olyanformán nyitott utat a szegfűs, tarkaruhás öregúrnak, ahogyan csak azoknak szokott, akik még soha életükben abcugot nem kaptak. A lóvasút minden különösebb felszólítás nélkül megállott a Kerepesi út és Hatvani utca találkozásánál, a bérkocsisok, akiknek gorombaságáról annyi mindent tudtak az élclapok, lassítottak, a vidéki ökörcsordákat, amelyeket akkoriban nagyon szerettek végighajtani a Kerepesi úton, a lovasrendőr állította meg a pusztai kíséretükkel, amíg Frigyes báró az úttesten átkelt apró, sohasem siető lépteivel. A virágboltosnék kipillogtak az üzleteikből: milyen toalettben van Podmaniczky” – írja róla Krúdy Gyula Egy krónikás könyvéből című művében, ahol több fejezetet is szentel Podmaniczky személyének. 

Podmaniczky személyéhez már életében legendák kötődtek, bohém öltözködéséért olyan becenevekkel illették a pesti polgárok, mint a „kockás báró” vagy „pepita báró”, meg hogy neki volt a legpontosabb zsebórája Pesten, mert mindenhová másodperc pontossággal érkezett. Állítólag sose hagyta el a fővárost, mert szerinte nyaralni is itt lehetett a legjobban. De mielőtt örök fogadalmat tett volna Budapestnek, egyetemi évei után – ahogy a korban mindenki – külföldi tanulmányutakra ment, bejárta Oroszország, Dánia és Svédország nagyvárosait, élményeit pedig oly megnyerő stílusban tárta az olvasó elé, hogy női szívek ezreit nyerte meg magának.

Lehetett bármekkora is a rajongótábora, és írhatott bármennyit, műveiről Mikszáth egészen másként vélekedett: szerinte ezek nem maradandó irodalmi alkotások. Az írás egyébként menekülés volt számára, az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban és az utána következő időszakban átélt traumáktól próbált szabadulni. A szabadságharcban huszár kapitány és osztályparancsnok volt, de a fegyverletétel után az osztrákok büntetésül lefokozták és mint közlegényt az itáliai gyalogezredhez vezényelték. A feljegyzések mellett emlékiratokat is írt, amik zseniálisan elevenítik meg az akkori korszak minden báját és apró-cseprő problémáját, de olyan titkos történeteket is megtudhatunk, mint Széchenyi és Andrássy Gyula fogadása arról, hogy Andrássy bizony felmegy a Lánchíd kifeszített láncain a pesti partról az első pillérig.

A korabeli lapok meglehetősen sokat foglalkoztak vele, nemcsak munkásságáról írtak, hanem arról is, hogyan telik egy napja, így bárki tisztában lehetett azzal, hogy pontban reggel 7-kor Podmaniczky kilép a lakásából és elindul a Petőfi kávéházba reggelizni, majd elintézi a város hivatalos ügyeit, hogy azután a Pannónia étteremben ebédeljen. Sőt még azt is megírták, hogy az estéit egy csésze kakaó társaságában tölti a legszívesebben. 

Budapest fejlesztése egyre gyorsabb tempót diktált, így Podmaniczky egyszer csak a munkálatok kellős közepén, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa alelnökének szerepében találta magát. Ez volt az a hatóság, ami a Duna főváros melletti szabályozásáról, nagy közlekedési utak nyitásáról és újabb hídépítésekről döntött. Szorgalmazta a főváros általános rendezési tervét, ami alapján kiépültek a körutak, a sugárutak, rendezték a dunai rakpartokat, és elérte azt is, hogy végre megoldódjon minden fertő és betegség oka: legyen csatornázás Budapesten. De azt is felismerte, hogy a rohamosan fejlődő és élettel megtelő főváros igényeinek kiszolgálására már nem elég egy híd, úgyhogy három újabb Duna-híd tervezéséről döntöttek, így szép sorban felépült a Margit híd, a Szabadság híd és az Erzsébet híd. 

A Nemzeti Színház intendánsaként fontos szerepe volt Budapest kulturális életének fejlesztésében is. Vezetése alatt fénykorát élte a színház, csupa olyan rendeletet hozott, ami segítette a működést, pártolta a korszerű technika megvalósítását, küzdött azért, hogy a színház földszintjén végre legyen ülőhely. A Nemzetiben sokáig valóságos stíluskavalkád honolt, Podmaniczky volt az, aki szétválasztotta a műfajokat: a népszínműveket és az operetteket átadta a Népszínháznak, és megkezdte az Operaház kialakítását. 

Olyan épületek megalkotásában volt döntő szerepe, mint az Országház, a Halászbástya vagy a millenniumi emlékmű, hatalmas városépítő munkássága máig meghatározza Budapest arculatát.