Amikor Budapest fejlődéséről beszélünk, jellemzően építészek és várostervezők jutnak eszünkbe, hiszen ők azok, akik munkájukkal meghatározták a város mai arculatát. Kedvenc és ismert épületeink többsége a dualizmus eredménye, amikor Ybl, Steindl vagy Lechner nevét zengték városszerte, azonban van valaki, aki még náluk is tevékenyebb részt vállalt Budapest létrejöttében: gróf Széchenyi István. Neki köszönhetjük a Lánchidat, a Magyar Tudományos Akadémia és a Nemzeti Kaszinó megalakulását és a lóversenyek meghonosítását. És amennyire nagy államférfi volt, legalább akkora szoknyapecér is.

Ha történelemórán kevésbé figyeltünk, Széchenyi István nevét még akkor is ismerjük, és nem csak azért, mert az ötezresen az ő arcát látjuk, amikor fizetünk, vagy mert a Lánchíd „hivatalosan” az ő nevét viseli, vagy mert kiskamaszként láttukHídembert (amit, valljuk be, fiatalon inkább untunk, mint imádtunk). A „legnagyobb magyar” nevét már az általános iskolában magunkba szívtuk, és ahogy megismerjük az ország és a város történetét, alakja egyszerűen kikerülhetetlen. A Lánchíd, a Magyar Tudományos Akadémia, a Nemzeti Kaszinó, az Óbudai Hajógyár és a lóverseny meghonosítása, lényegében Budapest gazdaságának, közlekedésének és arculatának kialakítása köthető hozzá. És ő volt az, aki már az 1830-as években Buda és Pest egyesítéséről beszélt.

A Széchenyi család az ország egyik legbefolyásosabb famíliája volt, gazdasági, politikai és szellemi téren egyaránt. Az ősök végvári vitézségükért kaptak nemesi rangot, a korszak földesuraitól pedig az különböztette meg őket, ahogy a vagyonukkal bántak: a gazdálkodásból befolyt hasznot fejlesztésre és korszerűsítésre fordították. Széchényi Ferenc (Széchenyi apja) szintén a köz javáért dolgozott, így nem véletlen, hogy Széchenyi István is az ország és Budapest fejlődésének szentelte életét.

De mielőtt belevetette volna magát a politikai és a gazdasági életbe, 17 évig a katonai pályán mozgott: harcolt a napóleoni háborúban (részt vett a drezdai és a lipcsei csatában is), a győri csata után állítólag az ellenséges francia csapatokat megkerülve végigevezett a Dunán, hogy értesítse az altábornagyot a hadtestük pozíciójáról. A katonaságnál több mint 10 évet töltött, kitűnő hadi szolgálataiért a lovag- és az érdemkeresztet, valamint a Szent Ferdinánd-rend kiskeresztjét is megkapta. Elismerések ide vagy oda, Széchenyit nagyon bántotta, hogy nem nevezték ki őrnaggyá, talán ez is szerepelt a képzeletbeli prók és kontrák listáján, amikor a civil célok és a katonai karrier között vívódott. 

Széchenyi már csak neveltetéséből adódóan és a családi mintákat látva is rengeteg időt és energiát szentelt az önképzésre, bejárta Franciaországot, Angliát, Itáliát, és a Boszporuszon is hajózott. Utazásai során minden újdonságot, technikai vívmányt feljegyzett és vázlatosan lerajzolt naplójában, miközben látta, hogy a nyugati világhoz képest az ország kulturális, gazdasági, intézményi, sőt társadalmi fejlettségben is mennyire le van maradva. 

Ezt a hátrányt különböző reformokkal, közintézmények létrehozásával és Pest szépítésével próbálta ledolgozni, első lépése a lóverseny meghonosítása volt. Úgy vélte, ha a fővárosba csábítja a tehetős társadalmi réteget, a részvényes vállalatokat és az egyleteket, akkor elősegíti Budapest gazdasági és szellemi fejlődését is. A lóversenyeket és a lótenyésztés fortélyait Angliában tanulmányozta, Wesselényi Miklós társaságában.

Egyébként Wesselényi volt az, akinek hatására Széchenyi elkezdte csiszolni magyarnyelv-tudását, hiszen nemcsak felnőttként, de gyerekként is inkább németül beszélt. Többek között ezért is volt meglepő, amikor az 1825-ös országgyűlésen magyarul szólalt fel, ráadásul a magyar nyelv ápolása és a magyar tudományos társaság megalapítása mellett érvelt akkor, amikor a beszédeket még csak latinul volt szokás megtartani. 

Heves és szenvedélyes volt. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egy egész évi jövedelmét felajánlotta a magyar tudományos társaság megalapítására, melyhez több közéleti szereplő, gyárosok és főurak is csatlakoztak. Az egyik legfontosabb és legnagyobb cselekedetéről azonban azt is érdemes tudni, hogy a szerelem és egy bizonyos nő kegyeinek elnyerése erős motiváló tényező volt.

Az ifjú Széchenyi közismert nőcsábász volt, és nemcsak arisztokrata családok eladósorba került lányait szemelte ki magának, hanem férjes asszonyokat és a ledérebb hölgyeményeket is. Nem mellesleg a bordélyházak világa sem volt idegen tőle. Ezt a Don Juan-i létet oly tökélyre fejlesztette, hogy az anyák már óva intették lányaikat, később híre miatt többen is kikosarazták.

Feleségének, Seilern Crescence-nak 11 évig udvarolt, akinek akkor még élt a férje, Zichy Károly, de ez nem zavarta érzelmeiben, valójában a nő is viszonozta szerelmét, de a gyászév leteltéig nem kísérték tettek. Crescence volt az, aki miatt rálépett a hazafiság mezejére: „24 szónál nem tudtam többet magyarul, azt is rosszul, de ellenzékinek léptem föl a mágnástáblán, s 60 ezer forintot ajánlottam föl, hogy mire, azt igazában nem is tudom tisztán, de magyar nyelvészeti akadémia lett belőle.”

Majdnem az MTA alapításával egy időben hozta létre a Nemzeti Kaszinó egyesületét (1828), hogy helyet és lehetőséget adjon az eszmecserének, valamint a könnyed társalgás és a kultúra otthona legyen. Az alakuló ülést a Dorottya utcai Vogel-házban tartották, később felváltva működött itt és a Lloyd-palotában, majd Ybl Miklós tervei alapján átépítették a Cziráky-palotát, ami egészen a II. világháborúig adott otthont a Kaszinónak. 

„A mi Hazánkban is legyen egy olyan megkülönböztetettebb díszes összegyülekező hely, melyen főbb és előkelőbb s jobb nevelésűek, eszes, értelmes férfiak a társasági rendek mindenik osztályából egymással vagy barátságos beszélgetés végett találkozzanak, vagy többféle politikai ujságokat, mint amilyeneket rendszerént a kávéházakban találni lehet, s hasznos gazdasági, tudományos, művészi hónapos írásokat olvassanak” – hangzott el Széchenyi beszédében.

Széchenyi egyik legnagyobb munkája a Pest és Buda közti állandó híd, a Lánchíd megépítése volt. A Duna két partját a híd megépítéséig csak egy hajóhíd kötötte össze, ráadásul ez télen, jégzajláskor nem működött, ilyenkor akár hónapokig állt a közlekedés. Naplójegyzetei szerint egyik téli utazása során Budára érve erőlteti az átkelést, kocsiját dereglyére teszik, és 25 forintért jut át a túlpartra, miközben komoly jégzajlás volt a Dunán. Már ekkor megfordult a fejében egy állandó híd létesítése.

A Lánchíd építésének előkészítése, a műszaki és a gazdasági problémák megoldása mind Széchenyihez köthetők.Amikor a híd láncait szerelték, az utolsó felhúzásánál a csigasor egyik láncszeme szétpattant, rázuhant az úszóállványra és beleesett a Dunába, magával rántva a műveletet szemlélő embereket, köztük Széchenyit is. 

Az intézményalapításon, az ipar, a gazdaság és a város fejlesztésén túl aktív politikai szerepet vállalt, a Batthyány-kormány közlekedési minisztere volt, közben állandósult a Kossuth Lajos és közte fennálló vita az eszmei és programbeli különbségekről. Széchenyi egész életében szívén viselte a nemzet sorsát, és egy jobb világot képzelt el számára. Talán túl idealista volt, nem tudta összeegyeztetni, hogy amit elképzelt, az a valóságban valahogy nem megy zökkenőmentesen, és ebbe belebetegedett. 1848 szeptemberében Döblingbe, a Görgen-féle gyógyintézetbe vitték, ahol haláláig élt. 

Forrás:

  • Boross Mihály: A dicsőült gróf Széchenyi István életrajza, 1860 
  • Lipthay Sándor: Gróf Széchenyi István műszaki alkotásai, 1895
  • Szigethy Gábor: Gróf Széchenyi István hidat épít, Kortárs, 20. évfolyam, 5. szám, 1976

Címkék