A szocialista hiánygazdaság a lakberendezés terén is érezhető volt – a vágyott kollekcióra még a 70-es és 80-as években is nem ritkán fél-, egyéves előjegyzés volt. Akit az aktuális trendek érdekeltek, a Lakáskultúra legújabb számaiból és az Otthon kiállításokon tájékozódhatott, de a tényleges választék a bemutatottnál általában jóval szerényebb volt.
Az első „nyugatias” bútoráruház az 1974-ben nyitott Domus volt. Máig extrémnek számító, Róbert Károly körúti épületét Reimholz Péter és Lázár Antal tervezte, akik a svédországi bútoráruházak szerkezetét és kialakítását is tanulmányozták a munka elkezdése előtt. Itt kapható volt az összes hazai bútorgyár terméke, és ezen felül a kínálat mintegy ötödét importcikkek (persze főként a testvéri szocialista országok termékei) tették ki.
Az IKEA az Örs Vezér téren 1990 márciusában nyitott meg 26 000 négyzetméteren, megtörve (kis sarkítással) a Varia- és koloniálbútorok borzalmas egyeduralmát. Hasonlóan az első McDonald's-hoz, itt is hosszú sorok kígyóztak, és tömegek várták, hogy bejuthassanak – az akkor még nem sejtett, minden párkapcsolati próbatételek egyik legkomolyabbikát, a lapraszerelés mennyországát jelentő – szupermodern áruházba, amely nemcsak Magyarországon, de Kelet-Európában is az első IKEA volt. A megnyitón, igaz az első sorokban, de ott tolongtak a politikusok, hazai és külföldi diplomatás és jeles üzletemberek is.
A korabeli híradó anyagából számos izgalmas részlet is kiderül – szemfülesek leshetik az árakat (230 forint egy díszpárna például), de azt is meglepő látni, hogy alapvető koncepciója mennyire azonos a maival. Kiskorunk kedvence, a műanyag labdás gyerekmegőrző mellett pelenkázó és pihenőszoba (ággyal!, a megfáradt vásárlóknak) is volt.
