Április 29-én, szombaton a 30 éves Anima Sound System nagykoncertje lesz az A38 Hajón, ahol vendégelőadók kíséretében előadják többek között az idén 20 éves, Aquanistan című album számait. Április 30-án, vasárnap pedig a Szerb Antalról szóló zenés-irodalmi előadás premierje lesz a Budapesti Tavaszi Fesztiválon, a Rumbach zsinagógában. Többek között ezekről is beszélgettünk Prieger Zsolttal.

We Love Budapest: Az Anima Sound System új száma a brit elektronikus zene úttörője és legendája, a néhány éve elhunyt Andrew Weatherall előtt tiszteleg. Prieger Zsolt, a magyar elektronikus zene úttörője és legendája mit tanult és kapott tőle, ami arra sarkallta, hogy elkészítse az említett számot?

Prieger Zsolt: Sokoldalú, beskatulyázhatatlan ember volt, akinek hatása túléli őt. Nem a pillanatnyi sikerekért talpalt, hanem dolgozott, hatással volt, mindenkihez volt egy jó szava, és nagyon nyitott volt az új hatásokra, akárcsak a tradíció izgalmas hagyományára. A születésnapi dal is arról szól, hogy az igazi nagy alkotók műveikkel motiválnak, és nem azzal, hogy élnek-e aktuálisan, vagy már eltávoztak közülünk. Térey János attól még korszakunk legnagyobb és legfrissebb hangú költője, hogy történetesen évek óta nem él, vagy hogy a pályatársak még mindig csak utána loholnak, vagy hogy a politika mit csinál éppen a nevével.

WLB: Ha már a pozitív példáknál, az ihlető embereknél járunk, aránylag sokat beszélsz és írsz róluk, alkotsz a hatásukra, sőt még egy Daft Punk-átiratot is készítettél, amiben az idoljaidat sorolod. Miért ilyen fontosak számodra ezek a pozitív példák, és miért érzed fontosnak, hogy másoknak is bemutasd őket, felhívd rájuk a figyelmet?

 P. ZS.: Valóban a hatásaimról szeretek a legjobban beszélni, ez a dal meg az irodalmi, filozófiai előképekről, példákról szól, meglehetősen nagy mixtúrában, hiszen a felsorolásban nemcsak nagy oroszok szerepelnek, de Cioran, Beckett, Platón vagy Ginsberg is. Túl sok közük nincs amúgy egymáshoz, de én a zenével ugyanígy vagyok: simán felteszek a lemezjátszóra egy technopunk album után egy Cseh Tamást. A pozitív példák nagyon fontosak, tökmindegy, hogy Andy Weatherallról van szó, vagy a falud papjáról, a Talking Headsről vagy Kocsis Zoltánról, Pilinszkyről vagy Stockhausenről. Én e példák hatásában, kreativitásában lubickolok, és örülök, és boldog vagyok tőle, és azt szeretném, ha más is így lenne ezzel, mert ez kiteljesít és egésszé tesz. Ezért csinálok zenét és irodalmat tanítás helyett.

WLB: Az Anima Sound System idén 30 éves. Ez idő alatt mind zeneileg, mind a felállás tekintetében sokat változott. Most épp kik alkotják, és milyen zenei irányba haladtok?

P. ZS.: Nem haladunk semerre sem, alkotunk, dolgozunk, utazunk, találkozunk. 30 éve ez van. Nincs cél, amit el kéne érni, maximum az, hogy minél több entitásban, stílusban, műfajban megnyilvánuljunk. Rengeteg szabad terület van még, amit nem cserkésztünk be. Ami lényeges, hogy újra szombathelyi az alapzenekar, oda járok le próbálni, az öcsémhez, anyukámhoz az énekesekkel, vagy utóbbiakkal éppen Budapesten dolgozunk, és egy harmadik helyszínen összerakjuk. Kováts Tibi producertársam meg – aki a nyitottság jegyében a Strong Deformity alapja is – sokat van nálam Martonvásáron, sokszor hosszú napokat töltünk a képernyők előtt és a hangszerek mellett. Koncerteken és a stúdióban is elkezdtem énekelni pár éve, ez nagyban az otthon inspirációjának köszönhető. Miközben énekelek, azt látom, hogy a házunk előtt virágzó japán cseresznyefa szirmait viszi a szél a kastélyparkba. Ihletadó.

WLB: Nem telik el év valamilyen Anima-album nélkül, pláne most, amikor kerek évforduló van. Mikor érkezik az új lemez, és mi szerepel majd rajta?

P. ZS.: Több album is jön. 1-2 hónapja jelent meg a Take Me Home kislemez Bryan Blackkel a főszerepben, aki a Motor nevű formációjában olyan inspiratív alakokkal dolgozik együtt, mint Martin Gore vagy Gary Numan. Május 28-án jön a Bob Dylan-feldolgozáslemezünk első része, de van még néhány fiókban lévő albumvázlat, hangoskönyv – például a Najmányi Lászlóval közösen készített Karl-Heinz Koala, amelynek mindenképpen meg kellene jelennie idén. December 1-jén viszont biztosan jön az új Anima-sorlemez, rajta több olyan számmal, amiket már játszunk koncerteken.

WLB: Gondolom, az Anima fennállásának 30. évét alaposan megünneplitek. Milyen állomásokból és eseményekből fog állni az idei évetek?

P. ZS.: A szombati, A38-as turnényitó után sok helyen játszunk, a Sziget Fesztiváltól Berlinig, a Művészetek Völgyétől Nagyváradig, a Campustól Orfűig. Készülünk egy dokumentumfilmmel is, majd meglátjuk, mikorra készül el. Közben új klipeken dolgozunk. Lesz egy, az otthonszülés joga mellett kiálló kisfilmünk a Ringass című dalunkra, újra Mazzag Izabellával, akivel – és Kosztil Lukával – megnyertük tavaly a klipszemlét is, Regős Ábellel is elkezdtünk egy közös munkát, vele az egyik új dalunkat, az Archipenkót öntjük klippé. Az Archipenko előtti tisztelgésünk az orosz avantgárdra próbálja ráirányítani a figyelmet, erre pedig ez és a fantasztikus szobrász manapság a legjobb alany: egyszerre volt orosz és ukrán, ami a mai, mindenben elválasztást kereső közgondolkodásban rendhagyó és jó üzenet. Legalább a kultúrában ne keressük a háborút, mert azt igazán úgyis csak a politikusok és a hadiipari szakemberek fejében találhatjuk meg.

WLB: Lehet-e korszakolni az Anima elmúlt 30 évét?

P. ZS.: Persze hogy lehet, de minek!? Én folytonosságot látok ott, ahol más kapkodást, és konzisztenciát ott, ahol más improvizálást. Egyébként meg imádok kapkodni, egyszerre sok mindent csinálni, beleveszni a részletekbe, kalandozni, felfedezni, új koncepciókba kezdeni, öreg fejjel váltani.
 

WLB: Ha felmegy az ember a Facebook-oldaladra, azt látja, hogy folyamatosan úton vagy, alkotsz, előadsz, szervezel. Itt egy ilyen Anima-koncert, ott egy amolyan, aztán van még Szerb Antal, Csokonai, Pilinszky is. Szedjük már össze, hogy most (idén) éppen hányféle dologgal vagy úton.

P. ZS.: Hát ehhez segítened kellene! Van 11 irodalmi estem, az említetteken kívül Hamvas, Dylan, Mészöly, Térey, női szentek, zsoltárok – folyamatosan megyünk velük. De most mutatjuk be, április 30-án a Szerb Antal-előadásunkat a Rumbach zsinagógában – miközben épp Rilke Duinói elégiáiból készítek műsort és lemezt is.

WLB: Nemcsak a színpadon vagy a katedrán állsz, hanem íróasztal mögött ülve írsz is: cikkeket, interjúkat, sőt még könyvet is. Ehhez elmélyültség kell, amit Martonvásáron találtál meg. A nemrég megjelent könyved, a Kedves Teréz! is ideköthető. Miről szól a kötet, hogyan jelenik meg benne a Martonvásárhoz fűződő viszonyod?

P. ZS.: Brunszvik Teréz jó apropó ahhoz, hogy kötelező nővé válásunkról, forradalmi irodalomról, szabad, szenvedélyes hitről írjak. Meg receptekről. Persze imádok is Martonvásáron élni, ez egy igazi, filmbe illő megtalált otthon, a maga majdnem negédes attribútumaival, mint kutya, cica, madarak, kiskertben tevékenykedő szép és engem értő feleség, magaságyások és virágok, tündéri szomszédok, akikkel összejárunk. Ráadásul ez a valóság, és nem egy film. Hálás vagyok ezért.

WLB: Él rólad egy olyan kép az emberben, hogy te egy amolyan reneszánsz ember vagy, mert sokfélét csinálsz, és mindenhez hozzá tudsz szólni, látszólag minden érdekel. De felmerül bennem: vajon létezik-e olyan dolog a világban, ami nem érdekel, hidegen hagy, nincs róla véleményed?

P. ZS.: El kellene gondolkodnom ezen a felvetésen, hiszen ha minden mindennel összefügg, akkor elvileg mindennek érdekelnie kellene. De nincs így, például sosem érdekeltek az autók, vagy egyre kevésbé érdekel a napi politika a maga átlátszó kamuival, a napi újságírás a maga simlis önimádatával. De ezek kivételek, mert az életet imádom, és nem bírok betelni vele. És tökmindegy, hogy megyei focimeccs, egy pohár vörösbor, virágöntözés, kutyasétáltatás a patakparton, egy jazzfesztivál vagy a kétszázadik Bob Dylan-lemez.

WLB: Egy kis nosztalgia a legvégére: emlékszel még, mikor és hol volt, milyen körülmények között és hogyan zajlott az Anima legelső koncertje?

P. ZS.: Nagykanizsán. És annak ellenére, hogy soha nem őrzünk meg semmit – nincsenek nálam otthon lemezek, képek, felvételek –, ez a koncertfelvétel mégis megvan, publikáltuk is nemrég a Recorderen. Csattogósdub-koncert volt, és szerintem akkor még nem írtunk énekeket. Kata hegedült, Rozi dobolt, Szabi gitározott, én meg kevertem az egészet egy olyan hangmérnök mellől, aki szerintem teljesen hülyének nézett, hogy mit akarok a nevetséges effektjeimmel és a szerinte összevissza zenét játszó zenekarommal. A közönségnek azonban tetszett, és nekem is. Ez az, ami megmaradt máig. Egy biztos, most szombaton, április 29-én az A38-on ugyanolyan kíváncsisággal és töretlen jókedvvel megyek fel a színpadra, ahogy akkor beálltam a keverőpult mögé.

Címkék