Az avantgárd fenegyerekei, akik a felejtés ellen lázadtak – A Ludwig Múzeum új kiállításán jártunk

Legyünk őszinték, a történelemmel nagyon nehéz szembenézni, főleg amikor a saját mikroproblémáink eluralják az életünket. Azonban néha érdemes kibújni a buborékunkból, és ellátogatni olyan kiállításokra, ahol a művészet kibillent minket a hétköznapokból. Ilyenkor tágabb perspektívából tekinthetünk a múltunkra, aminek köszönhetően a jelenünkről is tanulhatunk, és ezáltal formálhatjuk a jövőnket. A Ludwig Múzeum új kiállítása pont ezt az élményt adja meg, annak ellenére, hogy nem egy könnyed téma bemutatására vállalkozott.

Művészbarátság, amit a történelem legnagyobb tragédiája kovácsolt össze

Radikális, drasztikus és felkavaró – így lehetne jellemezni Boris Lurie és Wolf Vostell művészetét, akik nemcsak hasonló kreatív irányelvek mentén alkottak, hanem szoros barátságot kötöttek a ’60-as évek Amerikájában. Mindketten elhivatottak voltak abban, hogy a zsidóság ellen elkövetett bűnök és igazságtalanságok ne merüljenek a feledés homályába, mindezt tették egy olyan korban és egy olyan országban, ahol az aranykorát élő televíziózás, a tömegmédia és a művészet felszínessége mindent megtett a feledés érdekében.

 A két művész alkotásai ezzel szemben az érzelmekre hatnak, szembesítenek a tömegmédia által megrajzolt csalóka „valósággal”. 

Boris Lurie Leningrádban született, az 1941-es náci megszállás alatt családja összes női tagját meggyilkolták, és ő maga is több koncentrációs tábor foglya volt. Végül 1946-ban az Egyesült Államokba emigrált. Lurie 1964-ben találkozott Wolf Vostellel, hasonló szemléletük pedig hamar barátságot kovácsolt kettőjük között. Vostell is elkötelezett volt a kollektív bűnök, a holokauszt és a fasizmus tragédiájának feltárása mellett, olyannyira, hogy gyakorta maga is átvette külsőségeiben az ortodox zsidók öltözködését és habitusát.

Érzelmi és intellektuális kihívás

Ha csak végigszaladunk a kiállításon, akkor biztos, hogy az első reakciónk az lesz, hogy sokkolódunk: 

a földön ürülékre emlékeztető szobrok hevernek, a falakon a holokauszt legnagyobb borzalmai vannak összemontírozva pin-up lányok kihívó fotóival, összefirkált bőröndök, NO-NO-NO feliratok, betonba ágyazott televíziók és repülőből hulló töltények vesznek körül minket.

Erre a kiállításra időt kell szánni, mert érzelmileg és intellektuálisan is igénybe vesz, de aki szereti az ilyen fajta kihívásokat, az biztos úgy fog távozni, hogy minden szempontból kicsit több lesz általa. De érdemes a kísérőfüzetet lapozgatni, és a falszövegeket elolvasni ahhoz, hogy kontextusba tudjuk helyezni az alkotásokat.

Kollázs és dekollázs

Az első teremben Lurie és Vostell életéről, amerikai közegükről, barátságukról tudhatunk meg többet, majd innen balra fordulva a két művész kollázs-montázs-dekollázs alkotásait vehetjük szemügyre. A kollázs technikát talán mindenki ismeri, amikor látszólag össze nem illő dolgok rétegezésével új jelentések jönnek létre. A dekollázsra ezzel szemben a dekonstruálás, a tépés, szaggatás, égetés jellemző, de mindkét módszer a valóság (újra)értelmezésére tesz kísérletet.

A teremben látható képek dinamikusak, aktivizálják a nézőt, arra kényszerítenek minket, hogy közel menjünk megfigyelni a részleteket vagy épp eltávolodjunk a képektől. Vostell és Lurie dekollázsait az extrém ellentmondások jellemzik: az auschwitzi áldozatok naturalista, újságokból származó repróit a pin-up girlök kacér fotóival állítják párhuzamba.

„Az eredmény kegyetlen: a felszín és a közöny találkozása az emberi gaztettel” – olvashatjuk a kiállításon.

NO!art, avagy nesze neked művészet

A felkavaró montázsok még csak bevezetésül szolgálnak Lurie és Vostell művészetébe, ahhoz, hogy kontextusba tudjuk helyezni a kiállított műveket, érdemes megismerkedni a NO!art fogalmával. A radikális avantgárd antiművészeti mozgalmat Lurie indította el pár alkotótársával együtt. Céljuk az volt, hogy szembeszálljanak a korabeli művészeti irányzatokkal, melyeket felszínesen dekoratívnak és teljesen kiüresedettnek tartottak. Épp ezért a mozgalom olyan tabunak számító témákkal foglalkozott mint a háború, az atombombák, a rasszizmuss vagy a szexizmus, és fellépett az emberi jogok eltiprása vagy a női test eltárgyiasítása ellen.

„A NO!art sokkhatással operált, arra törekedett, hogy sokkolja a közönségét” – olvashatjuk a kiállításhoz tartozó kísérőfüzetben.

A mozgalom valóban nem volt rest visszataszító és obszcén elemeket alkalmazni ahhoz, hogy felhívja magára a figyelmet, így kerülhettek a Ludwig Múzeum padlójára is az ürülékkupacokra emlékeztető szobrok, melyek a No Sculpture/Shit Show című sorozat részeiként intettek be a korabeli felszínes művésztársadalomnak.

A kiállításon felbukkanó NO-bőröndök és ládák is ennek a radikális művészeti mozgalomnak a lenyomatai, ugyanakkor utalnak Lurie megpróbáltatásaira és traumatikus háborús élményeire. A koncentrációs táborokból ismert telepakolt, majd elkobzott bőröndök képei mindenkinek ismerősek lehet a történelemkönyvekből, de a dekonstruált bőröndök Lurie emigrációjának, és hazájából való kiűzetésének szimbólumai is.

Happening, fluxus és a női test

Ha tehát megismerjük a kiállítás történelmi kontextusát, a soá árnyékában élő és a felszínes amerikai álommal hadilábon álló két művészbarát múltját és törekvéseit, akkor már értő módon tudunk továbbmenni a tárlaton. Felfedezhetjük a happening és a fluxus irányzatok jelentőségét, elmerenghetünk a művészet és a politika párhuzamai között. De megérhetjük azt is, mi az az endogén depresszió, és értelmezni tudjuk a női test ábrázolásának és a tömeggyilkosságok szembeállításának meghökkentő megnyilvánulásait.

Összességben mindenkit arra biztatunk, hogy látogasson el a Ludwig Múzeum legújabb kiállítására, ahol nemcsak a múltunkat, de a jelenünket is jobban megérthetjük a két lázadó, avantgárd fenegyerek sokkoló mégis a felejtés ellen ható, érzékeny alkotásai között.

A Ludwig Múzeum Művészet a soá után c. kiállításáról itt találtok további infókat, jegyet pedig személyen a múzeumban tutok vásárolni, vagy online is megválthatjátok.