Lényegében az I. világháború óta jelen van a fővárosban a lakáshiány, ennek orvoslására az elmúlt évtizedek során különféle megoldásokat próbált alkalmazni hol az állam, hol a főváros. Az elcsatolt országrészekről érkező menekülteket és a frontról hazatért katonákat ideiglenesen szükséglakásokban helyezték el, amíg fel nem épültek az olyan telepek, mint a Wekerle, a Tisztviselő vagy a Kolónia. Az egyre inkább fejlődő és központtá váló Budapestre azonban egyre többen érkeztek, akik itt akartak szerencsét próbálni, így újra előtérbe került a lakhatás problémája. A II. világháborúban megrongálódott házakban, nyomortelepeken, feldarabolt lakásokban éltek a fővárosiak, erről a Rákosi-korszakban inkább hallgattak, a probléma megoldása 1956 után került előtérbe, ekkor indult meg a tömeges lakásépítés.
A lakáshiány megoldását egymillió újonnan felépített lakásban látták, erre 15 évet szánt az állam. Az építészekúj ötletekkel, szerkezeti megoldásokkal, technológiákkal és új lakástípusok tervezésével reagáltak a problémára, ennek egyik példája az óbudai kísérleti lakótelep. Az 50-es évek végén, 60-as évek elején felépült telep izgalmas kísérlet helyszíne volt: a jövő lakásait építették fel. A cél az volt, hogy megtalálják a leggyorsabban, legegyszerűbben és legolcsóbban felépíthető típusokat.
Az Építésügyi Minisztérium 1958-ban írt ki tervpályázatot, amin a kor nagyágyúi indultak, Mináry Olga – aki a kísérleti lakótelep egyik épületének tervéért Ybl-díjat kapott –, Pomsár János, Rimanóczy Jenő vagy Dul Dezső – bár sokuk nevét ma már csak az építészek ismerik. A pályázatra 180 terv érkezett, ezek közül 20-at választott ki a zsűri, hogy az új alaprajzi elrendezéseket és rendszereket a gyakorlatban is kipróbálják.
A prototípusok felépítésével párhuzamosan egy-egy korábbi típusterv lakóházát is felépítették, hogy lássák, mennyi ideig tart kivitelezni az egészet. Miután elkészültek az első házakkal, megengedték, hogy a leendő lakosok bejárják és véleményezzék őket, ezután az ő meglátásaikat is figyelembe véve alakítottak az alaprajzokon.
Mivel olyan tervekre volt szükség, amik kis költségvetésből megvalósíthatók, az építészek csökkentették az alapterületet és a komfortot is, ám az utóbbi egy idő után már nem volt elfogadható, így maradtak a kb. 43 négyzetméteres, kis konyhás lakások. A sajátos méretek újabb kihívást jelentettek: a régi, nagy bútorok ezekbe a terekbe nem fértek be, ezért tipikusan ide helyezhető új bútorok tervezésére volt szükség. A beépített bútorok létrejöttét tulajdonképpen az óbudai kísérleti lakótelepnek köszönhetjük. De nemcsak a variálható típusbútor jött létre, hanem vele együtt a bútorgyártás is megújult.
A Váradi utca, Bécsi út, Reménység utca és Zápor utca közötti területen ma 701 lakás van, a földszintes sorháztól kezdve a 3-4 emeletes épületeken át a 7-8 emeletes sávházig és pontházig mindenre látunk példát. Az elképzelés jó volt, a lakásfajták nagyságát nem a szobák, hanem a család létszáma alapján határozták meg, jól felszerelt, élhető, modern élettereket hoztak létre, amiket függönnyel vagy harmonikaajtóval lehetett elválasztani vagy egybenyitni.
Újítás ide vagy oda, a lakók mégis kritikával illették a telepet: a lakásokat túl kicsinek találták, és a kivitelezéssel is problémáik voltak. Bármennyire jónak gondolták is a mintatelep építését, a 60-as évekre már körvonalazódott, hogy a tömeges lakásépítést csak a gyorsan megvalósítható paneltechnológiával lehet megvalósítani, a középmagas, téglából épült házak erre nem adtak ideális megoldást, így az óbudai kísérleti lakótelep típusházait nem látjuk a később felépült nagy állami lakótelepeken.
