Budapestnek is megvannak a poposabb részei, a szép és Insta-kompatibilis helyek, amiket szeretünk fotózni, másoknak megmutatni, ugyanakkor a város nem csak a Várnegyedből, a Lánchídból, a Hősök teréből és a bulinegyedből áll. A Fortepant böngészve gyakran futunk bele olyan képekbe, amiken fájón mellbevágó a valóság: háborús sérültek, épületromok, felborult és kiégett autók az utcákon 56-ban vagy éppen a lakáshiányt és a mélyszegénységet illusztráló fotók, amik a nyomornegyedekben készültek. Ilyen Budapest leghíresebb nyomornegyede, a Mária Valéria-telep is, aminek egyes részei egészen a 70-es évekig álltak.
Ma már nem fogjuk megtalálni ezt a telepet, ugyanis helyén a József Attila-lakótelep tömbjei magasodnak – a Kádár-korszakban a rendszer szégyenfoltjaként tekintettek a szükséglakótelepre, ezért kezdtek pontosan ezen a helyen a panelek építésébe. Az I. világháború előtt valószínűleg kevesen gondolták, hogy a legelőnek, néha lóversenyekre, később szeméttelepnek használt területen előbb barakk-kórházat, később szükséglakótelepet építenek, de a háborús állapotok és az azokat követő menekültválság és lakáshiány szükségessé tette a telep létrejöttét.
A városban még
nem volt elég közkórház, ezért kezdték el 1914-ben az Üllői út mentén felhúzni
a barakkokat. Ekkor 120 ideiglenes építmény készült el, legtöbbjük fából, kátránypapír
tetővel – nagy részük még a II. világháború után is megvolt, amíg a lakók
fűtés gyanánt el nem égették a berendezést vagy az ajtót, ami után nem volt ritka, hogy a földön aludtak.
Hogy miért éppen
a magyar és cseh királyi hercegnő nevét viseli ma is a telep? Mert Mária
Valéria (Ferenc József és Sissi legkisebb lánya) ismert volt az elesettek iránti elköteleződéséről és jótékonysági
akcióiról, a háborús sérültek és menekültek számára rendszeresen szervezett
gyűjtéseket, ehhez köthető a telep létrejötte is.
A háború után sem az ország, sem Budapest nem volt felkészülve az elcsatolt területekről beáramló menekültekre, sem a földjüket, állásukat, egzisztenciájukat vesztett emberekre, akik egy jobb élet reményében tömegesen indultak a főváros felé – ahol már enélkül is tombolt a lakáshiány. Nem volt más választás, az állapotok enyhítésére szükségteleppé alakították a Mária Valériát, ahová az 1920-as években 8000 embert telepítettek. Egyszobás, komfort nélküli „lakásokban”, ácsolt bódévárosban éltek a legszegényebbek, a napszámosok, akik sokszor az – akkori viszonyokhoz képest olcsó – lakbért sem tudták kifizetni.
Noha a legszegényebbek kerültek a telepre, itt is volt egyfajta hierarchia: a legnagyobb nyomor a telep középső részén volt, míg a két szélén lévő kő- és téglaházakban kicsit reménytelibb volt az élet, hiszen itt volt folyó víz, és a házakhoz tartozott egy kis előkert is. A zsúfoltság azonban az egész telepre jellemző volt, és a telepieket gyakran bűnözőkként bélyegezték meg, holott a statisztikai adatok ezt nem támasztották alá. De pont emiatt az itteniek nem kaptak munkát, állandósult a nyomor és a kilátástalanság – bár tudunk pozitív példáról is: Psota Irén a telepen töltötte gyerekkorát, mégis az ország egyik legnagyobb színésznője lett.
1947-ben tűzvész pusztított a telepen, százak otthona semmisült meg, sokan a szomszédoknál találtak menedéket, ahol így akár 2-3 család is együtt élt. Ez is mutatja, hogy a szükségben az emberség került előtérbe, egymást segítették, és ha éjszaka bekopogtak tojásért, még akkor is adtak egymásnak, ha alig lehetett hozzájutni.
Rákosi uralma alatt igyekeztek nem beszélni a telepi állapotokról, a Kádár-korszakban pedig egyenesen a rendszer szégyenfoltja lett a Mária Valéria-telep. Nem véletlen, hogy a lakásépítési program első nagy paneltelepének helyét ide szemelték ki. A barakkok bontása az 50-es években kezdődött, azonban a telep kislakásos része egészen a 70-es évekig állt, érdekes kontrasztként és a komfort nélküli világ emlékeként.
