Abszurd horrormese felnőtteknek – Megnéztük a The Black Ridert az Örkény Színházban

Vegyük sorra az alkotókat! A most 81 éves amerikai Robert Wilson az experimentális színház egyik legfontosabb alakja, aki előszeretettel dolgozott együtt zenészekkel (például Lou Reeddel). Első zajos sikerét, az Einstein on the Beach című darabot Lucinda Childs koreográfus mellett Philip Glass zeneszerzővel hozta tető alá. Legtöbbet viszont Tom Waitsszel dolgozott együtt, akinek a zenéje igazán színházba kívánkozó, és akivel több darabon (Woyzeck, Alice) is munkálkodtak közösen. Többek között vele készítette el még 1990-ben az Örkény Színházban most bemutatott The Black Rider, avagy a varázsgolyó-kaszting címűt is, melynek 

eredeti bemutatója Hamburgban volt, majd három évvel később a mű zenei anyaga Tom Waits sorlemezeként is megjelent. 

A The Black Rider harmadik alkotója a beatgeneráció egyik legfontosabb írója, az 1997-ben elhunyt William S. Burroughs volt, 

akinek Meztelen ebéd és A narkós című regényeit talán mindenki ismeri, de legendáját az is adja, hogy szinte egész életében drogfüggő volt, küzdött a szerekkel, elsősorban az ópiummal, ezt pedig több írásában, például az említettekben is kendőzetlenül kitárgyalta. A The Black Rider megírása idején ugyan már nem drogozott, de a betépett látásmód azért eléggé karakteresen megmutatkozik a darab szürreális gátlástalanságában és humorában. 

A Black Rider nem véletlenül Németországban készült és mutatták be. Alapját Carl Maria von Weber német zeneszerző leghíresebb műve, az 1821-ben született háromfelvonásos opera, A bűvös vadász adja, ami pedig az 1811-ben megjelent Das Gespensterbuch (Kísértetkönyv) című antológia egyik novelláját dolgozta fel, amit August Apel írt egy 1700-as évek eleji, csehországi bírósági tárgyalás jegyzőkönyvéből. A felnőtteknek szánt horrormese egy Wilhelm nevű írnokról szól (az Örkényben könyvelő), aki a fővadász (az Örkényben erdész) lányának kezét azzal szeretné elnyerni, hogy a legpontosabban lövő vadásszá válik. Ehhez pedig mindig célba találó, bűvös golyókat szerez magának magától az ördögtől, így a nagy bemutató balul sül el és a szerelme halálával végződik. Burroughs is hasonlóan járt második feleségével, akinek egy almát próbált lelőni a fejéről, sikertelenül, talán ezért is ő írta meg a darab szövegkönyvét. 

A darabot az elsősorban színészként ismert Polgár Csaba állította színpadra, rendezése pedig Bodó Viktor vagy Pintér Béla hasonlóan őrült előadásait juttatja az ember eszébe, vagy éppen a brechti színházat. Az alapvetően egyszerű történetet dalbetétek, közjátékok és a szereplők látomásai szakítják meg, és bár nem minden esetben érthető pontosan, hogy éppen mit látunk, de ez egyáltalán nem zavaró, mert a sztori követhető, és a darab eszeveszett humora is kárpótol a homályosabb részekért. A szereplők közül bárkit kiemelni igazságtalan lenne a többiekkel szemben, mert 

megállás nélküli pazar összjáték folyik a színpadon, mindenki maximálisan kiveszi belőle a részét, sőt, időnként még a hat zenész is részt vesz benne.

Amit viszont mindenképpen érdemes kiemelni, az a darab fordítása, ami Závada Péter munkája. A humor egyik forrása éppen a szöveg, ami legalább annyira költői, mint amennyire profán, és ez szellemes feszültséget ad a rímbe szedett mondatoknak – ebben pedig Závada rappermúltja is visszaköszön. Hasonlóképpen viccesen sül el a nem túlhajtott Hunglish, amikor az angol nyelvet keverik a magyarral, a fogás pedig önkéntelen fel-felnevetést vált ki a nézőből. De a humor nemcsak verbális, hanem a jelmezek, a mozgás és az akciók is szinte megállás nélkül viccelnek – és ez most nem spoiler –, de elég csak Robert, a tökös vadász bevonulására gondolni, vagy majd figyelni, amikor nézi az ember az előadást. 

A The Black Rider – talán már ennyiből is világosan látszik – speciális darab, nem való mindenkinek, viszont biztosan megtalálja majd a maga közönségét. Nem népszínházas mű, ahogy az Örkény Színház sem népszínház. Azoknak való, akik szeretik az abszurd humort, a kísérletezést, a színházi határok feszegetését és Tom Waits zenéjét, merthogy az szinte szünet nélkül szól a színpadon. Azok pedig, akik kiütést kapnak a musicalektől, a zenés daraboktól, attól, hogy a szereplők gyakran fakadnak dalra, ne ijedjenek meg. Bár a The Black Ridert végigéneklik, mégis inkább egy többszörösen kifordított, parodisztikus előadás, ami idézőjelek közé tesz mindent, még a zenét, az éneket, a dalokat is.