A BKV 1992. július 14-én nyitotta meg a Városi Tömegközlekedési Múzeumot Szentendrén, ami a városi közösségi közlekedés történetét dolgozza fel, illetve bemutatja annak tekintélyes tárgyi emlékeit is. A múzeum Szentendrén, a HÉV-végállomás mellett található, az 1914-ben épült egykori BHÉV-kocsiszínben, ami egyébként műemlék épület. Az ipartörténeti szakgyűjtemény két részből áll: öt kiállítóterem a hazai tömegközlekedés történetével foglalkozik, míg a bemutatócsarnokban és a szabadtéri kiállítóterületen régi járművek tekinthetők meg, melyek nagy részére fel is lehet szállni.
Mivel a hazai tömegközlekedés történetével foglalkozó kiállítás a HÉV-végállomás mellett található – és a Volánbusz-pályaudvar sem esik messze –, olyan érzése lehet a látogatónak, mintha (stílszerűen) egy HÉV szállítaná oda. Merthogy onnan tényleg pár lépés csupán. Kívülről egyáltalán nem úgy fest a hely, mint egy múzeum, hanem szolgálati épületnek tűnik, és ezzel nem is tévedünk nagyot, hisz egykor tényleg az volt. De így legalább minden nagyon autentikus. Egyébként egy tábla is tájékoztat arról, hogy jó helyen járunk: az idén 30 éves Városi Tömegközlekedési Múzeumban.
A gyűjtemény első fele a „tankönyvi” rész: rengeteg felirat és fotó meg pár tárgyi emlék meséli el a magyarországi tömegközlekedés történetét, és ha valakit nagyon érdekel a téma, és mindent el is akar olvasni, akkor úgy kell készülni, hogy az egész múzeum bőven több lesz, mint egy egyórás menet. Pláne hogy a tárlat tényleg minden elemét körbejárja a tömegközlekedésnek, így a járműjavításról is részletes képet kapunk, vagy például jó pár szolgálati telefont is megcsodálhatunk egy nagyobb tárlóban, sőt azt is megtudhatjuk, hogy mi volt az a „tujázás” – ha valaki nem tudná, a cikk végi galériából megtudhatja.
És ha már galéria, a múzeum egyik legbőségesebb része a fotógyűjtemény. Azt nézegetve az ember elhűlhet azon, hogy már mennyi idős, mert olyan járművekre lehet rácsodálkozni a képeket nézegetve, amelyekre a látogató a gyerekkorából emlékezhet, és amelyek már bőven retrónak számítanak, az utcán pedig már nagyon régóta nem lehet belőlük látni egyetlen darabot sem. Ezen a részen tudjuk meg azt is, hogy mi volt az omnibusz, hogyan nézett ki a lóvasút, és a villamos-autóbusz-metró tömegközlekedési szentháromsága mellett a libegő, a fogaskerekű, a HÉV, a hajózás és a sikló történetét is megismerhetjük.
Amíg a történeti rész elsősorban a felnőtteket köti le, meg esetleg a már tinédzserkorúak idősebbik felét, addig a kiállítás második része, a bemutatócsarnok és a szabadtéri kiállítóterület a gyerekeket. Itt villamosok, buszok, trolik, régi HÉV-ek, kisvasúti járművek, mozdony, szerelőkocsik és hajtányok láthatók, ráadásul minden korból. Van olyan villamos, amire még egy tíz év körüli gyerek is emlékezhet, meg olyan is, aminek egykori utasai közül valószínűleg már senki sem él.
Kicsit olyan érzésünk támadhat a nagyrészt felújított, jó állapotú járművek között bolyongva és fel-le szállva róluk, mintha egy terepasztal nagyra nőtt kellékei között járnánk. Egyáltalán nem lenne fura, ha egyszer csak előlépne egy makettkalauz. Egyébként a szabadtéren láthatunk pár nem túl jó állapotú szerelvénykocsit is, ezek is biztos fel lesznek újítva előbb-utóbb, de egyelőre csak a kivételt erősítő szabályok, mert egyébként minden nagyon szép és rendezett, gondozott. De nemcsak a járművek, hanem maga a kiállítás is. Úgyhogy nagyon jó szívvel ajánljuk mindenkinek, akit mélyen érint a hazai tömegközlekedés múltja és jelene.
Végezetül a címben megjelenő közvetlenkedésre is magyarázatot adunk. A Haverom a kalauz című (1982-es) szám egy balatonboglári zenekar, a Hangár egyetlen országos slágere volt. Ment a rádióban, és a tévé zenei műsoraiba is bekerült. Hogy a tömegközlekedés szolgálatában állók kedvelték-e, arról nincs információnk.
