Modell, producer, kortalan budapesti ikon – Interjú Pataki Ágival

We Love Budapest: Sokszor említetted, hogy nem vagy az az ember, aki kifejezetten szereti a spontán, váratlan helyezeteket. Mégis, különösen a karriered elején úgy tűnik, hogy jól felismerted és használni tudtad ezeket. Sokáig az sem volt biztos, hogy manöken leszel, hiszen nyitva állt előtted a filmes karrier is, amikor Sándor Pál egy gimnáziumi válogatás folyamán kiválasztott a Szeressétek Ódor Emíliát! című filmjének egyik szerepére. Hogyan tudod fölismerni a neked megfelelő lehetőségeket?

Pataki Ági: Ez részben intuíció, részben szerencse és részben átgondolt megfontolás. Én biztos talajon mozogva, középosztálybeli háttérrel, felkészülten érkeztem az életbe, az erkölcsi normáim kialakulásától kezdve azon keresztül, hogy nyelveket tanultam gyerekkoromban. Azok vannak bajban a modellszakmában, akik úgy kerülnek véletlenszerűen bele, hogy nincsenek felkészülve, ezért is probléma, hogy ma már egyre fiatalabbak a modellek. Engem 18 éves korom körül fedeztek föl, akkor azért az ember már elég érett ahhoz, hogy bárhol megállja a helyét. Nagyon jó tapasztalataim vannak a saját kolléganőimmel kapcsolatban is, nem csak magamról mondhatom ezt el.

WLB: Egy véletlen folytán kerültél Rotschild Klárához modellnek. Gondolom, a középosztálybeli környezethez képest ez elég más világ volt. Milyen volt akkor ez a közeg?

P. Á.: A mindennapok szürkék lettek volna, ha nem csöppenek bele ebbe a szakmába, Rotschild Klárának, illetve annak köszönhetően, hogy odavittem a szalonba egy csoportot spanyoltolmácsként. Itt fedezett fel Klári néni magának, és a következő bemutatójára már manökennek hívott. Így betekintést nyertem egy kis kapitalista szigetbe. A Váci utcában volt a szalon, már a környéken is volt egyfajta miliőváltozás, mikor leszálltam a 7-es buszról. Mások voltak a színek, az illatok, azok, akik ott megfordultak, és ez nagyon színesítette a szürkeséget. Éppen most van egy Czene Béla-kiállítás a Kieselbach Galériában, ahol sok képet állítottak ki a 70-es, 80-as évekből, hiszen a festőnek sok modellje manökenként is dolgozott. Innen visszanézve, ezeken a képeken, fotóanyagokon keresztül nem is volt annyira szürke a világ, mint amennyire annak tűnt akkor.

WLB: Rotschild Klára milyen volt? Milyen volt vele dolgozni?

P. Á.: Olyan értelemben üde színfolt volt, hogy jól öltözött, ápolt, nyugati típusú nőnek nézett ki. Minden reggel megcsinálták a haját, ami akkor még egyáltalán nem volt olyan kézenfekvő. Mindennap ki volt sminkelve, így érkezett be a szalonba, akár tévéinterjúra készen. Nagyon jó érzékkel, ízléssel nyúlt Párizsban a divatházak modelljeihez, mert azért tulajdonképpen nem önálló tervező volt, csak nagyon ügyesen másolta a francia divatot.

WLB: Mit jelentett az, hogy te már ennyire fiatalon kaptál egyfajta rálátást erre a nemzetközi közegre? Segített ez a későbbi karriered folyamán?

P. Á.: Nem a Rotschild-szalonnal, hanem a többi munkám kapcsán nagyon hamar elkezdtem utazni, ennek pedig nagyon nagy szerepe volt az életemben. Tulajdonképpen az utazások miatt érte meg egyáltalán az egész modellkedés. Nem maradtam volna húsz évig ebben a szakmában, ha nincs az a nagyon pozitív oldala, hogy be tudom járni a világot. Ez a nagy-nagy hozadéka ennek a szakmának, mert egyébként ez egy fizikai munka, csak kifestve, reflektorfényben.

WLB: Az utazásaid a Fabulon-időszakhoz és az az utáni modellkarrieredhez kapcsolódnak, de a kozmetikai márka bevezetésének köszönhetően váltál igazán ismertté. Ebben mennyit számított a saját szépséged, tehetséged, és mennyit, hogy ez volt Magyarország egyik első „profi” marketingkampánya?

P. Á.: A filmszerep, a munka a Rotschild-szalonnál és a Fabulon is olyan dolgok, amelyek véletlenszerűen, párhuzamosan történtek meg az életemben, 18 és 19 éves korom között. A Fabulon arca úgy lettem, hogy Németh Andrea, a Képzőművészeti Főiskola végzős fotó szakosa készített egy portrésorozatot rólam, ami megjelent a vizsgakiállításán. Ezt a sorozatot látta meg a kozmetikai márka termékeit gyártó Kőbányai Gyógyszergyár propagandaigazgatója, dr. Veres Gáborné, és lecsapott rá. Én voltam az első, aki egy ilyen nagy kampánynak az arca lett, ráadásul évtizedekre, először nem is Pataki Ágiként lettem híres, hanem Fabulon Ágiként.

WLB: Nyilván nem elhanyagolható, hogy a Fabulon arcaként évekig téged láthattunk a Kálvin tér egyik tűzfalán, az egyik legfontosabb csomóponton...

P. Á.: Akkor, amikor ez megtörtént velem, nem is tudatosult bennem, hogy milyen fontos dolognak vagyok a főszereplője. Erdély Miklós volt a kor meghatározó avantgárd művésze, dr. Veress Mária, a Fabulon említett píárosa pedig művészettörténész is volt, megbízta – kicsit mecénásként is – a mozaik létrehozásával. A technológia különleges volt, mert úgy építettek egy fotót ábrázoló hatalmas mozaikfalat, hogy még nem volt komputer, tehát mindent kézzel és szemre csináltak. Fiatalon persze azt tartottam a legérdekesebbnek, hogy én magam vagyok rajta, pedig nem ez az izgalmas ebben, hanem hogy Erdély Miklós műve, és különleges technikával készült. Szerencsém van, hogy engem ábrázol.

WLB: Azért több van ebben, mint szerencse, hiszen nem kezdődött zökkenőmentesen a Fabulonnal való együttműködés. Hogyan indult a közös munka?

P. Á.: A kezdete valóban nem volt szokványos, hiszen a Fabulonnál megláttak egy képet, megvették, én pedig kész helyzet elé kerültem. A megszokott út az lett volna, hogy felkérnek, hogy legyek a termék arca, én pedig választhatok, hogy elvállalom-e, vagy sem. Ma már elképzelhetetlen hogy egy profi reklámos vagy egy profi megrendelő ilyet tegyen, senki se venne a nyakába egy olyan jogi procedúrát, amiből csak rosszul lehet kijönni. Viszont abban az időben ennek nem volt múltja. Mivel a grafikus, aki használta a fotómat, a Fabulonnak készített arculatot egyben, az engem ábrázoló képpel együtt adta el a Kőbányai Gyógyszergyárnak, a gyár le volt fedezve. Viszont mégsem birtokolta senki az én jóváhagyásomat vagy aláírásomat. Tehát mégiscsak tudtom nélkül lettem egy termék arca. Volt ok pert indítani, de ki tudja, hogy hogyan végződött volna. Nem baj, hogy inkább megállapodtunk, és a Fabulon arca lettem évtizedeken keresztül.

WLB: Úgy tűnik, hogy a kiválasztási folyamatok nem voltak még annyira profik, mint most...

P. Á.: A filmes casting, az akár történhetne ma is ugyanígy. Bár inkább castingcégeket bíznak meg, de előfordulhat, hogy egy rendező amatőr szereplőket keresve végigjárja az iskolákat. Amiben iszonyatos nagy különbség van, az ugye a modellkedés, hiszen ma már elképzelhetetlen, hogy egy munkára ne castingon válasszák ki a megfelelő lányokat. Nekem még alapélmény, hogy nem kellett mindennap megmérettetnem, nem kellett szembesülnöm azzal, hogy kellek vagy nem kellek. Csöngött a telefon, és behívtak egy-egy munkára. Kevesebben voltunk a szakmában, mindenki ismert mindenkit.

WLB: Ma már ez a fajta személyesség nem elképzelhető? Hogyan lehetett régen fölépíteni egy ismertebb nevet?

P. Á.: Amíg én modellkedtem, addig volt egy rendszer, ami úgy működött, ahogy, és nem nagyon voltak benne változások. Rothschild Klári néni által kiválasztottnak lenni óriási presztízst jelentett, a halála után a szalonnak dolgozni már csak munka volt. Ez nyilván egyfajta személyes rész. Nagyon meghatározó volt még a szakmában Zsigmond Márta, az Ez a divat főszerkesztője. Neki köszönhetem azt, hogy Fabulon Ágiból Pataki Ági lettem. Ő mindig figyelt arra, hogy a lányok nevesítve legyenek, hogy egy kicsit jobban megismerjék őket. Persze ma is van egyfajta személyesség, például tudjuk, hogy Giorgio Armaninak ki a kedvenc modellje, és egyáltalán nem mindegy, hogy az ember kitől kap megrendelést.

WLB: Annak, hogy ezt a munkát jóval tovább tudtad űzni, mint mások, az ismertség lehetett az oka? Hogyan tudtál másoknál jóval hosszabb ideig a szakmában maradni?

P. Á.: Én ugye körülbelül 38 éves koromban hagytam fel a modellkedéssel, legalább öt évig párhuzamosan dolgoztam, úgy, hogy már üzletem volt. Én hagytam el a szakmát, pedig még voltak félkéréseim. De hát azért az már enyhe túlzás volt.

WLB: Miért érezted enyhe túlzásnak?

P. Á.: Már nem találtam örömömet benne. Egyre nehezebb volt megfelelni. Tisztában voltam vele vagy tíz éven keresztül, hogy nem az üdeség és a fiatalság a vonzerőm, hanem az, hogy egy branddé váltam. Pontosan tudta mindenki, hogy ha Pataki Ágit hívja, akkor nem egy tizennyolc éves üde, fiatal lányt vár. Ez pont elég volt ahhoz, hogy abbahagyjam. Az, hogy magamtól tudtam abbahagyni, és nem kikoptam, szintén annak köszönhető, hogy már branddé váltam, és szükség volt rám. Akkor Magyarországon nem volt olyan magától értetődő, hogy idősebb korban is modellkedik az ember. Nyugaton a mai napig nem csak a fiatal, üde szépségeket használják. Most alapvetően ott tartunk, hogy van egy modellszerződésem (a Helia D-vel – A szerk.). Beszivárgott Magyarországra ez a trend, nem mondom, hogy természetes, mert azért fehér holló vagyok, de mégis létezik.

WLB: Hogyan történt a váltás a modellszakmából a divatiparba?

 P. Á.: Egy véletlen folytán egy kis családi üzletbe tagozódtam be, de az ismertségemnél fogva másnaptól sorok kígyóztak előtte. Nemcsak azért, mert én álltam ott, hanem azért is, mert átstrukturáltam a termékeket, mást kezdtünk el árulni, mint előtte. Ebből a kis üzletből már egy kicsit belekóstolva, beletanulva a szakmába, léptem egy nagyon nagyot és egy nagyon bátrat: a Váci utcában volt egy szép polgári lakásunk, és azt elcseréltem egy udvari, vizes, kisebb lakásra, és ott nyitottam meg a divatüzletemet. Ez azért történt így, mert akkor nem lehetett hozzájutni üzlethelyiséghez. Én ügyeskedve a saját lakásomat beáldoztam. De jól tettem, mert pillanatok alatt hozott annyit ez az üzlet, hogy a belvárosban pótolni tudtuk a lakást. Átgondoltam mindig, hogy honnan hova lépek, akkor is, amikor elhagytam egy szakmát. Mindig voltak átfedések, olyan időszakok, amikor valamiből kifele és valamibe pedig befele mentem.

WLB: Emlegetted most Rotschild Klárát és Zsigmond Mártát. Amikor divatüzleted volt, akkor is volt társad, producerként pedig a férjeddel dolgozol. Hogyan választod ki magad mellé azokat az embereket, akikkel együtt tudsz működni?

P. Á.: Az, hogy az ember sikereket ér el az életben, nagymértékben függ az önismerettől. Fontos, hogy tisztában legyünk magunkkal, azzal, hogy mire vagyunk képesek, és mire nem. Ha viszont kellő önismerettel, bátran merünk lépni, bevonzunk olyan embereket, akikkel együtt tudjuk magát a projektet létrehozni. Ez a filmgyártásban egyszerűbb, mert ott a rendszerben benne van, hogy egy-egy projektre állnak össze különböző dolgokhoz értő emberek. Én ezt előre megéltem az életemben, hiszen bármit, amit csináltam, társakkal együtt, mások tehetségére támaszkodva értem el. Ez nem jelenti azt, hogy felesleges voltam a történetben, hiszen nagyon sokszor én voltam a kezdeményező, én hoztam létre a lehetőséget, én biztosítottam, hogy valami elindulhasson. Számomra mégsem az a lényeg, hogy tulajdonosa, vezetője legyek valaminek, hanem hogy hol tudok úgy betagozódni, hogy hasznos legyek. Nem szabad összekeverni a pozíciót a tudással, de még csak az eredményességgel sem.

WLB: Budapest a filmgyártás szempontjából eléggé fontos város lett, sok nemzetközi produkció készül itt. Te producerként hogy látod, ez csak a finanszírozási modellnek köszönhető, vagy pedig vannak a városnak olyan adottságai, amelyek egyedülállóak?

 P. Á.: Iszonyatosan sokan használják Budapestet filmes produkciókban, aminek három oka van: a város, a filmszakmai háttér és az adóvisszatérítés (tao). Mindig voltak magyar sikerfilmek, persze hullámvölgyekkel, de azért a filmszakma mindig létezett. Ehhez jött hozzá az, hogy egy monarchia ideje alatt kiépült városban élünk, ez pedig nagyon vonzóvá tette magát a helyszínt. Ma már egy stabil filmes szakmáról beszélgethetünk, ahol inkább hiány van, mint többlet. Sokan jönnek ide forgatni, de producerként a mi cégünk profilja elsősorban a magyar piac, a magyar filmgyártás.

WLB: És ott szép eredményeitek vannak férjeddel, Kovács Gáborral közösen... Az Üvegtigrist mindenki ismeri, de ott a Fehér tenyér, az Egy nap, a Szerdai gyerek vagy a Jupiter holdja is.

P. Á.: Egy csomó filmben csak co-producerek vagyunk, például Mundruczó Kornél filmjeiben Petrányi Viktória a fő producer. Az Egy nap egy nagyon kicsi film, ami naggyá nőtte ki magát a tehetségtől, inkubátorprogramban első filmként indult. Akkor is meg akartuk csinálni, hogyha ráfizetünk, annyira éreztük benne a lehetőséget. Kenesei Edinával közösen produkáltuk ezt az alkotást, és nagyon fontos az életünkben, hiszen bebizonyosodott, hogy egy első filmes akár nagyon kevés pénzből is tud olyat alkotni, amire felkapja a nemzetközi sajtó, a nemzetközi közönség a fejét. Cannes-ban mutatták be, ahol elnyerte a nemzetközi filmkritikusok díját.

WLB: Nézőként nagyon izgalmas Budapestet ezekben az alkotásokban látni, teljesen más szemszögből szemlélhetjük a várost. Nagyon érdekes ebből a szempontból a Fehér Isten, aminek ugyan nem ti vagytok a producerei, de Mundruczó Kornél a rendezője, vagy a Jupiter holdja, amiben viszont associate producerként részt is vettetek. Te érzékeled azt a különleges nézőpontot, amit az itt készülő filmek adnak a városhoz?

P. Á.: A Fehér Isten iszonyatosan sokat adott hozzá Budapesthez, az egy érdekes, nagyon nehéz forgatás volt. A Jupiternél is jól működtek a helyszínek, ugye ott vannak olyan hosszú felvételek, ahonnan különleges perspektívából, felülről látszik a város.

WLB: Te jó példa vagy arra, hogyan lehet váltani, hiszen a modellkedés, a divatszakma és a producerség után most könyvet írtál (Nyitottan a világra – Utam a kifutótól a vörös szőnyegig, szerk. Orosz Ildikó, Libri, 2021). Vannak olyan életesemények, amiket ennek kapcsán máshogy látsz?

P. Á.: Soha nem gondoltam azt, hogy könyvet fogok írni, nem is tőlem származik az ötlet, hanem a Libri felkérésének tettem eleget. Ösztönből nemet mondtam volna, hiszen nem vagyok író, nem értek hozzá, de hagyatkoztam a régi szokásomra, és a szakemberekre támaszkodtam. Felkértek, Orosz Ildikó szerkesztő személyében profi segítséget kaptam, és úgy éreztem, hogy a többit ők tudják. A könyv a magam számára is nagyon jó összegzés volt. Ráláttam a saját életemen keresztül a 70-es, 80-as, 90-es évekre. Benne élve valahogy nem is észleltem a korszak fontosságát, a prágai felkeléstől kezdve az Amerikából induló hippimozgalom mélységéig.

WLB: Erős kegyelmi pillanat, mikor így végignézhetünk a saját sorsunkon...

 P. Á.: Abszolút. Szerintem ami az én életemben az igazi teljesítmény, hogy a kornak és az ezzel járó elvárásoknak sem adom meg magam. Tulajdonképpen a kor előrehaladtával az lenne az általános reakció, hogy hagyjuk a szépséget, de én úgy gondolom, hogy nem, ne hagyjuk. Nem kell megfelelnünk a társadalomnak. Attól, hogy öregszünk, nem kell lemondani az aktív, minőségi életről, a szépségről, ami persze csak az egészséggel együtt értelmezhető. Fontos a külső. De nem előtérbe helyezve, nem úgy fontos, hogy lehetsz buta, ha szép vagy, hanem úgy, hogy ha nem vagy buta, attól még lehetsz szép is. Van létjogosultsága annak, hogy a szépséget mint olyat ne dobjuk ki és ne írjuk le a korral. Most ez a kérdés is foglalkoztat, ezért hoztuk létre a Pataki Ági TITOK nevű saját brandemet, egy dinamikusan fejlődő, innovatív, nyitott, fiatal csapattal, a GAL Vitaminnal közösen. Ez egy egészségre és szépségre egy időben fókuszáló termékcsalád, egyelőre egy multivitaminból és kollagénporból áll, de nem biztos, hogy itt meg fogok állni.

WLB: A szépségre visszatérve. Idősebb korban sokak számára az jelenti a szépséget, hogy a fiatalságot konzerválják. Rajtad abszolút nem ezt látom, hanem mindig egyfajta önazonosságot. Hogyan lehet ezt elérni, megőrizni?

P. Á.: Ez ugyanolyan önismereti kérdés, mint az életben bármi. Néha meg kell állnunk, kicsit el kell gondolkodnunk, hogy mi a cél. Ha ezt megfogalmazzuk, akkor az eszközöket is ezáltal tudjuk megválasztani. Nekem nem az a cél, hogy akár csak egy évvel legyek fiatalabb a koromnál, hanem az a célom, hogy azon belül, ami éppen vagyok, a maximumot hozzam ki magamból. Sosem a régi önmagunkat kell konzerválnunk, hanem az új önmagunkat kell megtalálnunk.