We Love
Budapest: Sokszor említetted, hogy nem vagy az az ember, aki kifejezetten
szereti a spontán, váratlan helyezeteket. Mégis, különösen a karriered elején
úgy tűnik, hogy jól felismerted és használni tudtad ezeket. Sokáig az sem volt
biztos, hogy manöken leszel, hiszen nyitva állt előtted a filmes karrier is,
amikor Sándor Pál egy gimnáziumi válogatás folyamán kiválasztott a Szeressétek
Ódor Emíliát! című filmjének egyik szerepére. Hogyan tudod fölismerni a
neked megfelelő lehetőségeket?
Pataki Ági: Ez részben intuíció, részben szerencse és részben
átgondolt megfontolás. Én biztos talajon mozogva, középosztálybeli háttérrel, felkészülten
érkeztem az életbe, az erkölcsi normáim kialakulásától kezdve azon keresztül,
hogy nyelveket tanultam gyerekkoromban. Azok vannak bajban a modellszakmában,
akik úgy kerülnek véletlenszerűen bele, hogy nincsenek felkészülve, ezért is
probléma, hogy ma már egyre fiatalabbak a modellek. Engem 18 éves korom körül
fedeztek föl, akkor azért az ember már elég érett ahhoz, hogy bárhol megállja a
helyét. Nagyon jó tapasztalataim vannak a saját kolléganőimmel kapcsolatban is,
nem csak magamról mondhatom ezt el.
WLB: Egy véletlen folytán kerültél Rotschild Klárához modellnek. Gondolom, a középosztálybeli környezethez képest ez elég más világ volt. Milyen
volt akkor ez a közeg?
P. Á.: A
mindennapok szürkék lettek volna, ha nem csöppenek bele ebbe a szakmába,
Rotschild Klárának, illetve annak köszönhetően, hogy odavittem a szalonba egy
csoportot spanyoltolmácsként. Itt fedezett fel Klári néni magának, és a
következő bemutatójára már manökennek hívott. Így betekintést nyertem egy kis
kapitalista szigetbe. A Váci utcában volt a szalon, már a környéken is volt
egyfajta miliőváltozás, mikor leszálltam a 7-es buszról. Mások voltak a színek,
az illatok, azok, akik ott megfordultak, és ez nagyon színesítette a
szürkeséget. Éppen most van egy Czene Béla-kiállítás a Kieselbach Galériában,
ahol sok képet állítottak ki a 70-es, 80-as évekből, hiszen a festőnek sok
modellje manökenként is dolgozott. Innen visszanézve, ezeken a képeken, fotóanyagokon
keresztül nem is volt annyira szürke a világ, mint amennyire annak tűnt akkor.
WLB: Rotschild Klára
milyen volt? Milyen volt vele dolgozni?
P. Á.: Olyan értelemben üde színfolt volt, hogy jól öltözött, ápolt, nyugati
típusú nőnek nézett ki. Minden reggel megcsinálták a haját, ami akkor még
egyáltalán nem volt olyan kézenfekvő. Mindennap ki volt sminkelve, így
érkezett be a szalonba, akár tévéinterjúra készen. Nagyon jó érzékkel, ízléssel
nyúlt Párizsban a divatházak modelljeihez, mert azért tulajdonképpen nem önálló
tervező volt, csak nagyon ügyesen másolta a francia divatot.
WLB: Mit jelentett az, hogy te már ennyire fiatalon kaptál egyfajta rálátást erre
a nemzetközi közegre? Segített ez a későbbi karriered folyamán?
P. Á.: Nem a Rotschild-szalonnal, hanem a többi munkám kapcsán nagyon hamar elkezdtem utazni, ennek pedig nagyon nagy szerepe volt az
életemben. Tulajdonképpen az utazások miatt érte meg egyáltalán az egész
modellkedés. Nem maradtam volna húsz évig ebben a szakmában, ha nincs az a
nagyon pozitív oldala, hogy be tudom járni a világot. Ez a nagy-nagy hozadéka
ennek a szakmának, mert egyébként ez egy fizikai munka, csak kifestve,
reflektorfényben.
WLB: Az utazásaid a Fabulon-időszakhoz és az az utáni modellkarrieredhez kapcsolódnak, de a
kozmetikai márka bevezetésének köszönhetően váltál igazán ismertté. Ebben mennyit
számított a saját szépséged, tehetséged, és mennyit, hogy ez volt Magyarország
egyik első „profi” marketingkampánya?
P. Á.: A filmszerep, a munka a Rotschild-szalonnál és a Fabulon is olyan
dolgok, amelyek véletlenszerűen, párhuzamosan történtek meg az életemben, 18 és
19 éves korom között. A Fabulon arca úgy lettem, hogy Németh Andrea, a Képzőművészeti
Főiskola végzős fotó szakosa készített egy portrésorozatot rólam, ami megjelent
a vizsgakiállításán. Ezt a sorozatot látta meg a kozmetikai márka termékeit
gyártó Kőbányai Gyógyszergyár propagandaigazgatója, dr. Veres Gáborné, és
lecsapott rá. Én voltam az első, aki egy ilyen nagy kampánynak az arca lett, ráadásul
évtizedekre, először nem is Pataki Ágiként lettem híres, hanem Fabulon Ágiként.
WLB: Nyilván nem
elhanyagolható, hogy a Fabulon arcaként évekig téged láthattunk a Kálvin tér
egyik tűzfalán, az egyik legfontosabb csomóponton...
P. Á.: Akkor, amikor ez megtörtént velem, nem is tudatosult
bennem, hogy milyen fontos dolognak vagyok a főszereplője. Erdély Miklós volt a
kor meghatározó avantgárd művésze, dr. Veress Mária, a Fabulon említett píárosa
pedig művészettörténész is volt, megbízta – kicsit mecénásként is – a mozaik
létrehozásával. A technológia különleges volt, mert úgy építettek egy fotót
ábrázoló hatalmas mozaikfalat, hogy még nem volt komputer, tehát mindent kézzel
és szemre csináltak. Fiatalon persze azt tartottam a legérdekesebbnek, hogy én
magam vagyok rajta, pedig nem ez az izgalmas ebben, hanem hogy Erdély Miklós
műve, és különleges technikával készült. Szerencsém van, hogy engem ábrázol.
WLB: Azért több van ebben,
mint szerencse, hiszen nem kezdődött zökkenőmentesen a Fabulonnal való együttműködés.
Hogyan indult a közös munka?
P. Á.: A
kezdete valóban nem volt szokványos, hiszen a Fabulonnál megláttak egy képet,
megvették, én pedig kész helyzet elé kerültem. A megszokott út az lett volna,
hogy felkérnek, hogy legyek a termék arca, én pedig választhatok, hogy
elvállalom-e, vagy sem. Ma már elképzelhetetlen hogy egy profi reklámos vagy
egy profi megrendelő ilyet tegyen, senki se venne a nyakába egy olyan jogi
procedúrát, amiből csak rosszul lehet kijönni. Viszont abban az időben ennek
nem volt múltja. Mivel a grafikus, aki használta a fotómat, a Fabulonnak
készített arculatot egyben, az engem ábrázoló képpel együtt adta el a Kőbányai
Gyógyszergyárnak, a gyár le volt fedezve. Viszont mégsem birtokolta senki az én
jóváhagyásomat vagy aláírásomat. Tehát mégiscsak tudtom nélkül lettem egy
termék arca. Volt ok pert indítani, de ki tudja, hogy hogyan végződött volna. Nem
baj, hogy inkább megállapodtunk, és a Fabulon arca lettem évtizedeken
keresztül.
WLB: Úgy tűnik, hogy a
kiválasztási folyamatok nem voltak még annyira profik, mint most...
P. Á.: A filmes casting, az akár történhetne ma
is ugyanígy. Bár inkább castingcégeket bíznak meg, de előfordulhat, hogy egy
rendező amatőr szereplőket keresve végigjárja az iskolákat. Amiben iszonyatos
nagy különbség van, az ugye a modellkedés, hiszen ma már elképzelhetetlen, hogy
egy munkára ne castingon válasszák ki a megfelelő lányokat. Nekem még alapélmény,
hogy nem kellett mindennap megmérettetnem, nem kellett szembesülnöm azzal,
hogy kellek vagy nem kellek. Csöngött a telefon, és behívtak egy-egy munkára.
Kevesebben voltunk a szakmában, mindenki ismert mindenkit.
WLB: Ma már ez a fajta
személyesség nem elképzelhető? Hogyan lehetett régen fölépíteni egy ismertebb
nevet?
P. Á.: Amíg én modellkedtem,
addig volt egy rendszer, ami úgy működött, ahogy, és nem nagyon voltak benne
változások. Rothschild Klári néni által kiválasztottnak lenni óriási presztízst
jelentett, a halála után a szalonnak dolgozni már csak munka volt. Ez nyilván
egyfajta személyes rész. Nagyon meghatározó volt még a szakmában Zsigmond
Márta, az Ez a divat főszerkesztője. Neki köszönhetem azt, hogy Fabulon Ágiból Pataki Ági lettem. Ő mindig figyelt
arra, hogy a lányok nevesítve legyenek, hogy egy kicsit jobban megismerjék
őket. Persze ma is van egyfajta személyesség, például tudjuk, hogy Giorgio
Armaninak ki a kedvenc modellje, és egyáltalán nem mindegy, hogy az ember kitől
kap megrendelést.
WLB: Annak, hogy ezt a
munkát jóval tovább tudtad űzni, mint mások, az ismertség lehetett az oka? Hogyan
tudtál másoknál jóval hosszabb ideig a szakmában maradni?
P. Á.: Én ugye körülbelül 38 éves koromban hagytam fel a
modellkedéssel, legalább öt évig párhuzamosan dolgoztam, úgy, hogy már üzletem
volt. Én hagytam el a szakmát, pedig még voltak félkéréseim. De hát azért az már
enyhe túlzás volt.
WLB: Miért
érezted enyhe túlzásnak?
P. Á.: Már nem találtam örömömet benne. Egyre nehezebb volt
megfelelni. Tisztában voltam vele vagy tíz éven keresztül, hogy nem az üdeség
és a fiatalság a vonzerőm, hanem az, hogy egy branddé váltam. Pontosan tudta
mindenki, hogy ha Pataki Ágit hívja, akkor nem egy tizennyolc éves üde, fiatal
lányt vár. Ez pont elég volt ahhoz, hogy abbahagyjam. Az, hogy magamtól tudtam
abbahagyni, és nem kikoptam, szintén annak köszönhető, hogy már branddé váltam, és szükség volt rám. Akkor Magyarországon nem volt olyan magától értetődő, hogy
idősebb korban is modellkedik az ember. Nyugaton a mai napig nem csak a fiatal, üde szépségeket használják. Most alapvetően ott tartunk, hogy van egy
modellszerződésem (a Helia D-vel – A szerk.). Beszivárgott Magyarországra ez a
trend, nem mondom, hogy természetes, mert azért fehér holló vagyok, de mégis
létezik.
WLB: Hogyan történt a
váltás a modellszakmából a divatiparba?
P. Á.: Egy véletlen folytán egy kis családi üzletbe tagozódtam be, de az
ismertségemnél fogva másnaptól sorok kígyóztak előtte. Nemcsak azért, mert én
álltam ott, hanem azért is, mert átstrukturáltam a termékeket, mást kezdtünk el
árulni, mint előtte. Ebből a kis üzletből már egy kicsit belekóstolva,
beletanulva a szakmába, léptem egy nagyon nagyot és egy nagyon bátrat: a Váci
utcában volt egy szép polgári lakásunk, és azt elcseréltem egy udvari, vizes, kisebb lakásra, és ott nyitottam meg a divatüzletemet. Ez azért történt így, mert akkor nem lehetett
hozzájutni üzlethelyiséghez. Én ügyeskedve a saját lakásomat beáldoztam. De jól
tettem, mert pillanatok alatt hozott annyit ez az üzlet, hogy a belvárosban
pótolni tudtuk a lakást. Átgondoltam mindig, hogy honnan hova lépek, akkor is,
amikor elhagytam egy szakmát. Mindig voltak átfedések, olyan időszakok, amikor
valamiből kifele és valamibe pedig befele mentem.
WLB: Emlegetted
most Rotschild Klárát és Zsigmond Mártát. Amikor divatüzleted volt, akkor is
volt társad, producerként pedig a férjeddel dolgozol. Hogyan választod ki magad
mellé azokat az embereket, akikkel együtt tudsz működni?
P. Á.: Az, hogy az ember sikereket ér el az életben, nagymértékben függ az önismerettől. Fontos, hogy tisztában legyünk magunkkal, azzal,
hogy mire vagyunk képesek, és mire nem. Ha viszont kellő önismerettel, bátran
merünk lépni, bevonzunk olyan embereket, akikkel együtt tudjuk magát a
projektet létrehozni. Ez a filmgyártásban egyszerűbb, mert ott a rendszerben
benne van, hogy egy-egy projektre állnak össze különböző dolgokhoz értő emberek.
Én ezt előre megéltem az életemben, hiszen bármit, amit csináltam, társakkal
együtt, mások tehetségére támaszkodva értem el. Ez nem jelenti azt, hogy felesleges
voltam a történetben, hiszen nagyon sokszor én voltam a kezdeményező, én hoztam
létre a lehetőséget, én biztosítottam, hogy valami elindulhasson. Számomra
mégsem az a lényeg, hogy tulajdonosa, vezetője legyek valaminek, hanem hogy
hol tudok úgy betagozódni, hogy hasznos legyek. Nem szabad összekeverni a
pozíciót a tudással, de még csak az eredményességgel sem.
WLB: Budapest
a filmgyártás szempontjából eléggé fontos város lett, sok nemzetközi produkció
készül itt. Te producerként hogy látod, ez csak a finanszírozási modellnek
köszönhető, vagy pedig vannak a városnak olyan adottságai, amelyek
egyedülállóak?
P. Á.:
Iszonyatosan sokan használják Budapestet filmes produkciókban, aminek három oka
van: a város, a filmszakmai háttér és az adóvisszatérítés (tao). Mindig voltak
magyar sikerfilmek, persze hullámvölgyekkel, de azért a filmszakma mindig
létezett. Ehhez jött hozzá az, hogy egy monarchia ideje alatt kiépült városban
élünk, ez pedig nagyon vonzóvá tette magát a helyszínt. Ma már egy stabil filmes szakmáról beszélgethetünk, ahol inkább hiány van, mint többlet. Sokan
jönnek ide forgatni, de producerként a mi cégünk profilja elsősorban a magyar piac,
a magyar filmgyártás.
WLB: És
ott szép eredményeitek vannak férjeddel, Kovács Gáborral közösen... Az Üvegtigrist
mindenki ismeri, de ott a Fehér tenyér, az Egy nap, a Szerdai gyerek vagy a
Jupiter holdja is.
P. Á.: Egy
csomó filmben csak co-producerek vagyunk, például Mundruczó Kornél filmjeiben
Petrányi Viktória a fő producer. Az Egy nap egy nagyon kicsi film, ami naggyá
nőtte ki magát a tehetségtől, inkubátorprogramban első filmként indult. Akkor
is meg akartuk csinálni, hogyha ráfizetünk, annyira éreztük benne a lehetőséget.
Kenesei Edinával közösen produkáltuk ezt az alkotást, és nagyon fontos az
életünkben, hiszen bebizonyosodott, hogy egy első filmes akár nagyon kevés
pénzből is tud olyat alkotni, amire felkapja a nemzetközi sajtó, a nemzetközi
közönség a fejét. Cannes-ban mutatták be, ahol elnyerte a nemzetközi
filmkritikusok díját.
WLB: Nézőként nagyon
izgalmas Budapestet ezekben az alkotásokban látni, teljesen más szemszögből szemlélhetjük
a várost. Nagyon érdekes ebből a szempontból a Fehér Isten, aminek ugyan nem ti
vagytok a producerei, de Mundruczó Kornél a rendezője, vagy a Jupiter holdja,
amiben viszont associate producerként részt is vettetek. Te érzékeled azt a
különleges nézőpontot, amit az itt készülő filmek adnak a városhoz?
P. Á.: A Fehér Isten iszonyatosan sokat adott hozzá
Budapesthez, az egy érdekes, nagyon nehéz forgatás volt. A Jupiternél is jól
működtek a helyszínek, ugye ott vannak olyan hosszú felvételek, ahonnan
különleges perspektívából, felülről látszik a város.
WLB: Te jó példa vagy
arra, hogyan lehet váltani, hiszen a modellkedés, a divatszakma és a
producerség után most könyvet írtál (Nyitottan a világra
–
Utam a kifutótól a
vörös szőnyegig, szerk. Orosz Ildikó, Libri, 2021). Vannak olyan
életesemények, amiket ennek kapcsán máshogy látsz?
P. Á.: Soha nem gondoltam azt, hogy könyvet fogok írni, nem
is tőlem származik az ötlet, hanem a Libri felkérésének tettem eleget. Ösztönből
nemet mondtam volna, hiszen nem vagyok író, nem értek hozzá, de hagyatkoztam a
régi szokásomra, és a szakemberekre támaszkodtam. Felkértek, Orosz Ildikó
szerkesztő személyében profi segítséget kaptam, és úgy éreztem, hogy a többit
ők tudják. A könyv a magam számára is nagyon jó összegzés volt. Ráláttam a
saját életemen keresztül a 70-es, 80-as, 90-es évekre. Benne élve valahogy
nem is észleltem a korszak fontosságát, a prágai felkeléstől kezdve az
Amerikából induló hippimozgalom mélységéig.
WLB: Erős kegyelmi
pillanat, mikor így végignézhetünk a saját sorsunkon...
P. Á.: Abszolút. Szerintem ami az én életemben
az igazi teljesítmény, hogy a kornak és az ezzel járó elvárásoknak sem adom meg
magam. Tulajdonképpen a kor előrehaladtával az lenne az általános reakció, hogy
hagyjuk a szépséget, de én úgy gondolom, hogy nem, ne hagyjuk. Nem kell
megfelelnünk a társadalomnak. Attól, hogy öregszünk, nem kell lemondani az
aktív, minőségi életről, a szépségről, ami persze csak az egészséggel együtt
értelmezhető. Fontos a külső. De nem előtérbe helyezve, nem úgy fontos, hogy
lehetsz buta, ha szép vagy, hanem úgy, hogy ha nem vagy buta, attól még lehetsz
szép is. Van létjogosultsága annak, hogy a szépséget mint olyat ne dobjuk ki és
ne írjuk le a korral. Most ez a kérdés is foglalkoztat, ezért hoztuk létre a
Pataki Ági TITOK nevű saját brandemet, egy dinamikusan fejlődő, innovatív,
nyitott, fiatal csapattal, a GAL Vitaminnal közösen. Ez egy egészségre és
szépségre egy időben fókuszáló termékcsalád, egyelőre egy multivitaminból és kollagénporból
áll, de nem biztos, hogy itt meg fogok állni.
WLB: A szépségre
visszatérve. Idősebb korban sokak számára az jelenti a szépséget, hogy a
fiatalságot konzerválják. Rajtad abszolút nem ezt látom, hanem mindig egyfajta
önazonosságot. Hogyan lehet ezt elérni, megőrizni?
P. Á.: Ez ugyanolyan önismereti kérdés, mint az életben
bármi. Néha meg kell állnunk, kicsit el
kell gondolkodnunk, hogy mi a cél. Ha ezt megfogalmazzuk, akkor az eszközöket
is ezáltal tudjuk megválasztani. Nekem nem az a cél, hogy akár csak egy évvel
legyek fiatalabb a koromnál, hanem az a célom, hogy azon belül, ami éppen
vagyok, a maximumot hozzam ki magamból. Sosem a régi önmagunkat kell
konzerválnunk, hanem az új önmagunkat kell megtalálnunk.