Elképesztő zenei élményt nyújt – Megnéztük az újonnan átadott Magyar Zene Házát

A Magyar Zene Háza nemcsak a nemzetközi sajtó szerint volt 2021 legjobban várt épülete, hanem szerintünk is – minden pozitívumával és negatívumával együtt –, mert valljuk be, nem mindennap tervez egy világszerte ismert és díjazott építész Budapestre egy ennyire összetett épületet, egyáltalán: épületet. Kíváncsian vártuk, milyen lesz majd a látványterveken látott éteri és szinte hullámzó ház a valóságban, ahogy kíváncsian lestünk be a palánkok mögé is, amikor már a földből kiemelkedő oszlopok is látszottak. És most egy picit beleshettünk a színfalak mögé: még a nagyközönség előtt bejárhattuk a Sou Fujimoto tervezte épület tereit, kószáltunk a fénykutak között, elfeküdtünk a Hangdómban, és még a 2022-ben nyíló kiállításból is láttunk egy részletet. Élményszinten eléggé levett minket a lábunkról, míg az épületben egy kicsit csalódtunk.

Tudjuk, hogy a Liget Budapest Projektet nem mindenki zárta a szívébe, és még mindig ez az egyik legellentmondásosabb fejlesztés Budapesten, de ha huzamosabb időt eltöltünk a Városligetben és megnézzük, mi minden változott a fejlesztés kezdete óta, találunk jó pár nagyon is pozitív elemet. Ilyen a Mőcsényi Mihály Botanikus Kert, a felújított Olof Palme Ház és a Vakok kertje, a kutyajátszóterek, a nyilvános WC-k és a különböző tájépítészeti beavatkozások, és szerintünk ebbe a sorba illeszkedik a Magyar Zene Háza is – funkció tekintetében mindenképp. Az extravagáns forma sem felesleges nagyzolás, hanem az organikus hullámzásból kifolyólag inkább egyfajta játék és harmónia a természettel meg a látogató képzeletével. A fantáziát fokozza a lyukacsos tető, amin véletlenszerűen átnő egy-egy fa, az épületen belülre pedig fénykutak törnek be a tetőről, és ha a fénysebességet nem is látjuk, izgalmas le- vagy feltekinteni a különböző szintekre.

Amikor pár héttel ezelőtt próbáltam átvágni a Ligeten a Dürer Kerttől – pontosabban a hűlt helyétől – a Műcsarnokig, még komoly akadály- és kerülőpályába botlottam az épülő Néprajzi Múzeum és a Magyar Zene Háza épületeit elkerítő kordonok és a mindenféle munkálatok miatt, és nem tűnt úgy, hogy a két épület közül az egyik még idén elkészül. Tévedtem. A Magyar Zene Háza már kész, bár még mindig építési területnek számít és a kertrendezés is tart, így az érdeklődő látogatók leghamarabb 2022. január végén tehetik be a lábukat, de a hullámzó üveg mögötti világot már a kerítésen túlról is látni lehet.

Aranylevelek, fénykutak és filigrán oszlopok

Kordonon kívül, kordonon belül, egy biztos, akárhol állunk, mindenhonnan látjuk az álmennyezeten végigfutó sajátos aranyformát, aminek dekódolásához szükség volt a magyarázatra. Nem volt egyértelmű, hogy dobócsillagokat, véletlenszerű alakzatokat, madarakat, esetleg aranyozott terephálót látok – sőt, egy időben ideiglenes védőhálónak véltem –, de végül kiderült, hogy sok ezer stilizált levél van felettem. Ez a fákkal körülvett környezetben tulajdonképpen logikus, de úgy tűnik, nálam a fantázia hamarabb beindult, mint a logika. A fémleveleket egyébként robottechnikával vágták formára, de ami még ennél is érdekesebb, hogy egy autóalkatrész-gyártó üzemben készültek. 

A könnyeden lebegő tetőt is megnézheti bárki, aki arra jár. Ezt a hang rezgésének vizuális képéből, a hanghullámból kiindulva formálta a tervező. Bevallom, eleinte izgultam, hogy ezek a filigrán oszlopok hogyan tartják majd meg ezt a hatalmas szerkezetet – ahogy a Telekom székháznál is –, de az a jó a technológiai fejlődésben, az építészekben és a szakemberekben – statikusok! –, hogy mindenre is van válaszuk és megoldásuk. 

Zseniális akusztikája van a koncertteremnek

Alapkoncepció a természet és az épület harmonikus egybemosódása, ez működik is, meg nem is. Az viszont tény, hogy az ajtón átlépve tényleg légies térben találjuk magunkat, ahová ha a természetnek még annyira nem is, de a fénykutaknak már sikerült utat találniuk. A hatalmas üvegfal mindent körbevesz, a 300 fős koncertteremben állva pedig olyan érzésünk volt, mintha egy akváriumban lennénk, talán az üveg zöldes árnyalata miatt. Ritka, hogy egy koncertterem fala üveg legyen, nem is voltam még ilyen helyen, arra pedig végképp nem voltam felkészülve, hogy olyan zseniális akusztikát lehet kihozni belőle, hogy amikor VENI és Bata István duóját hallgattam, csupa libabőr lett a karom. A 12 méter magas, egybefüggő üvegfal egyébként 94 darabból áll, ezek mindegyikét egyedileg gyártották.

Az már előre borítékolható volt, hogy akár komoly-, akár könnyűzenei koncertre jövünk majd, a Vajdahunyad vára és a Mezőgazdasági Múzeum épületei ott a háttérben pazar vizuális élményt nyújtanak majd, de arra szerintem senki nem számított, hogy olyan akusztikát kapunk, hogy nemcsak aznap, de még másnap is arról beszélünk mindenkinek – én mindenképp –, mert nem tudunk betelni az élménnyel. Ennek tervezése és kivitelezése persze sokkal nagyobb kihívással járt, mint egy már megszokott koncertteremé: Fujimoto egy olyan japán akusztikai céggel közösen tervezte meg a termet, amely többek között a hamburgi Elbphilharmonie koncerttermének akusztikáját is tervezte. A teremben már nem összefüggő üvegfelületek vannak, hanem cikcakk alakban megtört falak, mert így szétszóródva verődik vissza a hang, ez eredményezi a homogén hangzást, és teljesen mindegy, hol állunk, mindenhonnan ugyanolyan magas hangminőség szól.

Koncertek, pedagógiai foglalkozások és kiállítások

A Magyar Zene Háza három szintjét bejárva az itt helyet kapó funkciók gazdagsága eggyel jobban hatott ránk, mint a minket körülvevő építészet. Aki a kategorizálás híve, annak nehéz dolga lesz, mert ez az intézmény egyszerre minden: koncerthelyszín, pedagógiai központ és múzeum is. A különböző funkciók persze nem ömlenek ránk, szintenként tagolták őket. A park szintjén kapott helyet az előadóművészet, a koncertélményt pedig a szabadtérre is kiterjesztették, így nyáron biztos sokak kedvelt csendes-ülős, fröccsözgetős helye lesz.

Az emelet az elmélyülés és az oktatás helye, világos, jól tagolt, a lejtős padló és a véletlenszerűen feltörő fénykutak pedig némi komolytalanságot csempésznek az elméletbe. A koncertterem után a második legjobb hely a térszint alatti világ, ami a felszínen látott épületnél is nagyobb. Itt vannak az állandó és az időszaki kiállítások, és egy hangdóm, ahol babzsákokon – mi a szőnyegen feküdtünk – ülve kapcsolhatunk ki a valóságból. Ebben a kupola alakú térben egy óriási vetítővászon vesz minket körbe, de nemcsak a látvány a lényeg, hanem a hangzás, ami több mint 30 hangszóróból jön. Hang- és képfantáziák történnek ebben a térben, de a vetítővászon mozgása az érzékeinkre is erősen hat: néha úgy éreztük, mintha egy forgószínpad közepén ülnénk. Az ismeretterjesztésen és a különleges audiovizuális élményen túl ez a különböző zenei kísérletek és művészeti projektek tere is lesz. 

Amikor már azt gondoltuk, hogy a zenei élmények csúcsára értünk, az állandó kiállítás terébe lépve rájöttünk, hogy ez még mindig fokozható. Noha a tárlatból egyelőre csak egy részletet láttunk, mert még javában építik, már az is olyan hatással volt ránk, hogy alig akartunk kijönni a teremből. Zenei utazás térben és időben, a mágikus hiedelemvilágtól a középkori katedrálisok monumentális hangzásán és a népzenén át egészen a mai könnyűzenei stílusokig. Ez viszonylag egyszerűen hangzik, nem is ettől ájultunk el, hanem a téralapú fejhallgatóktól: ahogy mozogtunk, ahogy beálltunk egy-egy kép elé vagy ráléptünk egy pontra, úgy változott a fülünkben szóló dallam, és közben egyre inkább visszataláltunk a gyermeki lelkünkhöz.

Az első koncertek 2022. január utolsó hétvégéjétől várják majd a nagyközönséget, ahol a közösségi zenélések, a különleges hangzásélmények felfedezése ugyanúgy központi szerepet kap, mint a rendhagyó zenepedagógiai foglalkozások. A komplex élmények, a menő interaktív kiállítás és a katarzist okozó akusztika még azt az élményt is képes lesz feledtetni, hogy noha világhíres építész tervezte az épületet, néhol egészen elsietett és hanyagul kivitelezett csomópontokat, illeszkedéseket látunk, ami még annak is feltűnik, aki nem az építészvilágból jön.