Lotz Károly hasonló karakter lehetett a dualizmus korában, mint később Róth Miksa a szecessziós épületeknél: akárhány historikus palotába vagy középületbe lépünk be, biztos, hogy találunk bennük Lotz-freskókat. Ő volt a 19. század egyik legismertebb és legkedveltebb magyar festője, így nem véletlen, hogy az Operaház, a Szent István-bazilika és a Nemzeti Múzeum falain is az ő műveit látjuk, de a Vörösmarty utca és az Izabella utca között felépült Magyar Képzőművészeti Egyetem (vagyis 1877-ben még Műcsarnok) belső tereit is az általa készített freskók díszítik.
A hazai felsőfokú művészképzés sokáig nem volt megoldott, a képzőművészek jellemzően a bécsi, a müncheni vagy a párizsi akadémiákon tanultak, de a képzőművészet annyira a periférián volt, hogy még székházuk sem volt, ahol kiállításokat rendezhettek volna. Kezdetben egy zongorakereskedőnél, majd az MTA palotájában béreltek termeket, hogy bemutathassák az elkészült műveiket.
Mindenki érezte, hogy ez a helyzet tarthatatlan, de az 1861-ben alakult Képzőművészeti Társulatnak még másfél évtizedet várnia kellett, hogy megérjen a helyzet arra, hogy saját épülete legyen. Addig lobbiztak, míg viszonylag alacsony áron megkapták az Andrássy úti telket, ami viszont nagyobb volt annál, mint amekkora palotát az összegyűjtött pénzből építeni tudtak volna, ezért a telek egy részét eladták a minisztériumnak – akik felépítették az Izabella utca sarkán a Mintarajztanoda neoreneszánsz, sgraffitós palotáját.
Közben pályázatot írtak ki a (régi) Műcsarnok épületére, amit egy fiatal, cseh származású építész, Láng Adolf nyert meg, akinek ráadásul ez volt az első komolyabb munkája. Belépve az Andrássy út 69. szám alatti épületbe, rögtön egy hatalmas csarnok fogad, ahol játékosan keverednek a különféle boltozattípusok, az ólomüveg ablakokat Róth Zsigmond készítette – Miksa édesapja –, a mennyezeti freskók pedig Lotz Károly munkái. Ez az aranyozott, stukkókkal és márvánnyal teli előtér – csakúgy, mint az épület egésze – a veronai Palazzo Bevilacqua mintájára készült. Mivel az itáliai reneszánsz jelentette a művészetek fénykorát, evidens volt, hogy az építész ehhez a stílushoz nyúl, ha a művészetek fellegvárát tervezi.
A Műcsarnok volt a magyar művészet első otthona, így nem véletlen, hogy a belső díszítés is magas színvonalú, hiszen a hazai mesterek legjobbjai dolgoztak rajta. A lépcsőfordulóba a Jungfer Gyula által készített kovácsoltvas kapun léphetünk be, ahol olyan látvány tárul elénk, hogy hirtelen nem is tudjuk, hogy Budapesten vagy Olaszországban vagyunk-e. A kupola, az apró puttók és a festett minták, az ívek sokasága és persze a csodás Lotz-freskók látványától még a lélegzetünk is eláll. Itt a különböző – összesen hét – művészeti ágak allegóriái jelennek meg a hozzájuk kapcsolódó attribútummal, de hogy mindenki felismerje őket, Lotz a nevüket is alájuk írta. A falképek kivitelezését egyébként hosszú előkészítő munka előzte meg, a művész skicceket, rajzi és festészeti tanulmányrajzokon dolgozta ki a végleges kompozíciót.
Itt van a rézmetszet, ami akkor a művészi reprodukció legfőbb technikája volt, de a rajz, a festészet, a szobrászat, a művészettörténet és a műipar allegóriája is itt van. Eredetileg az építészet allegóriája is itt volt, de ahogy Révész Emese, a Térfoglalások kiállítás kurátora elmondta, az évek során annyira leromlott az állapota, hogy le kellett venni, ennek restaurálása még mindig tart. És hogy mit keres a freskók között a műipar? A társaság már az építés közben tisztában volt azzal, hogy nem fogják tudni fenntartani az épületet, ezért kitalálták, hogy az alsó két szintet bérbe adják az Iparművészeti Múzeumnak, aminek akkoriban szintén nem volt állandó helye.
A Lotz-falképek folytatódnak a lépcsőn felérve is: a díszes folyosón nyolcszögű terekben, pompeji vörös alapon négy olyan fogalmat jelenítenek meg a festmények, amik elengedhetetlenek egy jó mű létrejöttéhez. Az első az összhang, hiszen az akadémizmus korában elengedhetetlen volt, hogy az apró részletek harmonizáljanak egymással. Ezt a szépség és a valóság követi, ezek sajátos kombinációja kell ahhoz, hogy létrejöjjön a mű, az utolsó freskón pedig a képzelet repül két sason.
A falképegyüttesen túl ebben a térben még az is érdekes, hogy hatalmas márványtáblák hirdetik azok neveit, akik adományaikkal támogatták, hogy megépülhessen a Műcsarnok. Többek között az Esterházy és a Festetics család, Rudolf főherceg, gróf Károlyi István vagy a Nemzeti Bank nevét is olvashatjuk, ráadásul az újságokban hetente lehozták, hogy ki mennyivel támogatta a művészek székházának létrejöttét, úgyhogy a főméltóságok és a pénzemberek egymást akarták lekörözni.
A Magyar Képzőművészeti Egyetem fennállásának 150. évfordulóját egy nagyszabású, az egész tanévet átívelő programsorozattal ünnepli. Az MKE 150 fő pillére az a reprezentatív kiállítássorozat, melynek harmadik, egyben utolsó nagy állomása, a Térfoglalások – A Régi Műcsarnok történetei című tárlat február 22-én nyílik az egyetem Barcsay Termében. A tárlat fókuszában a frissen restaurált Lotz-freskók állnak. Aki pedig kíváncsi a gyönyörű freskókra, nyugodtan sétáljon be a „Képző” kapuján – az Andrássy út 71. alatti van nyitva –, mert bárki bármikor szabadon megnézheti őket, úgyhogy a csengő és a portás senkit ne tartson vissza.
