Rejtőzködő, sosem hivalkodó hely a Rumbach Sebestyén utcában. Nincs nagy socialricsaj sem körülötte, csendben, tisztességgel és hihetetlen eszköztárral teszik a dolgukat. Az elmúlt idők egyik legkellemesebb élménye volt a Remma’s Bistro, ami műfajának klasszikusa, nem az újhullámos fajtából, hanem a franciás-magyaros jellegűből. Mesterien készített fogásokban tobzódtunk, és vissza szeretnénk térni. Minél előbb!
Bárcsak azt mondhatnánk, hogy mi találtuk rá a Remma’s Bistróra, de igazából a helyzet fordított. Együttműködés miatt kerestek meg minket, mi pedig annak rendje és módja szerint meglátogattuk őket, beszélgettünk, körbenéztünk, aztán kóstoltunk, fotóztunk. Meggyőző volt már a beszélgetés is, ami nem feltétlenül abban csúcsosodott ki, hogy „mi a koncepció”, milyen csoda különleges beszállítóktól érkeznek az alapanyagok, vagy hogy a szakácsaik milyen helyeken főztek eddig. Szerények voltak, és a lényegre törtek, miközben kedves és odafigyelő kezekben voltunk.
A Remma’s Bistro nincsen óriási táblákkal reklámozva (sőt, talán ennél több promóciót is elbírna), de éppen a Rumbachban lévő nagy parkolóval szemben találjuk, az RS9 Színház mellett. Enteriőrje és dekorja dacol a menő marokkói, keleties iránnyal, a skandinávos vonallal vagy a nosztalgiát ébresztő nagypolgári jelleggel: egyszerű, kényelmes. Ami pedig igazán feldobja, az a vidám és kedves személyzet.
Körülbelül a klasszikus irodista-ebédidőt követően érkeztünk, de azért még voltak, akik éppen a főételt fogyasztották ráérősen a helyen. Az asztalon szűk, de izgalmas ebédmenü-kínálat és a szintén csak néhány tételes (3 előétel, 6 főétel, 2 desszert) étlap további 5 szezonális ajánlattal, ami most éppen a liba tematikára épít. Császár András és Szabó Gábor felelnek a Remma’s fogásaiért és a többször változtatott és átgondolt irányért is, amit ma már stabilan tartanak is. Kíváncsiskodtunk persze még a tányérok érkezése előtt, hogy ki merre dolgozott a múltban, de az efféle kíváncsiságunkat csak az internetről csillapíthattuk, ugyanis egyszerűen annyit mondtak: „Jártunk sokfelé, láttunk sokat. Mi nem vagyunk sztárok, nem szerepelünk a televízióban, nem is szeretnénk. Szeretünk jól főzni, jót adni.” Pont.
Andrásra és Gáborra bíztuk magunkat, akik úgy gondolták, mutatnak valamit az ebédmenüről is, mert azt sem szégyellik, nem üt el az à la carte kínálattól, jól illeszkedik hozzá. Ez kirívó eset a budapesti bisztrós ebédmenü-kínálatnál, mert nagyon árérzékenyen kell dolgozni (általában nyomott árú a menü, ami nem éppen az óriási profitot szolgálja, inkább csak egy plusz a vendégek felé), ezért egyáltalán nem elítélendő, ha letérnek a helyek az eredeti ösvényről. Így történhet meg, hogy a közel-keleti profilú hely krumplifőzeléket kínál délben. Értjük, és tényleg nem a szemrehányás a cél, de sokszor gondoltuk már azt, lehet, hogy érdemesebb volna elengedni azt az ebédeltetést. Vagy ezzel is erősíteni a jelleget.
Visszatérve a Remma’s ebédjére: az aktuális zöldborsófőzeléket tálalták nekünk, amihez bundás tojás volt a feltét. Modern, 21. századi, saját anyaggal sűrített főzeléket kaptunk, ressre hagyott borsóval, megfejelve a körülbelül 7 perces, se nem kemény, se nem folyós, „dzsemmes” sárgájú tojással, ami könnyed kabátot kapott. Már egy kanál után dülledt a szemünk. Nos, erre az ebédmenüs fogásra tényleg lehet büszkének lenni.
Alig fogyott el a kiváló főzelék, már érkezett is a mangalicakarajból készült rántott hús, amit amolyan kisebb morzsájú pankóban hentergettek és sütöttek aranybarnára. Ez a rántott szelet sarokba állít sok másik budapesti variációt, pedig az elmúlt öt-nyolc évben jócskán elkezdték a jobb helyek is elkészíteni a saját verziójukat. Miért ne tennék...? Ennél nagyobb közönségkedvencet nehéz találni. A Remma’s sajátja nagyszerű! A köret pedig még egy lapáttal rátesz a rajongásunkra: langyos burgonyafőzelék néven fut a könnyed, jó nagy tálkányi krumplifelleg. Jó látni, hogy ezt a szimpla fogást ennyire játékos módon készítették el, ráadásul nagy adag volt, nem csak a hús köré pöttyözés vagy ilyesmi megoldás. Már ezen a ponton éreztük azt, hogy bármit szívesen megkóstolnánk a srácoktól.
Egy vega fogás következett: mézzel és misóval kenegetett padlizsán, amire könnyed kecskesajtot sütöttek. Zöldekből, pomelóból, magvakból álló, friss salátával körítették a forró padlizsánt. És a szezonális ajánlatból is kaptunk ízelítőt: a ludaskása inkább rizottó jelleget kapott, szaftos libahússal és zúzával, valamint egy kis shiitake gombával tették egyedivé. Nagyon jól sikerült ez a Márton-napi főétel is.
Két desszerttel zártunk: a Remma’s barackos Pavlovájával, ami az ebédmenü része. Nem különösebben vagyunk a habcsókos klasszikus rajongói, de könnyed és nem émelyítően, fullasztóan édes desszertet kaptunk, klassz baracklekvárral és tejszínhabbal. A masszív, krémmentes csokoládétortához szintén tejszín és frissítő mangósörbet járt.
Hát itt ért véget az első Remma’s-kóstolásunk és -élményünk, aminél kellemesebb meglepetésben régen volt részünk. Nincs kipukkadó lufi, üres ígéretekkel és be nem tartott mesékkel sem ringatnak. Franciás alapokra támaszkodó, magyaros bisztrót visznek, amiből nagyon sok elférne még a városban, mivel ezeket a helyeket sajnos már mellőznünk kell. Lemosták őket az aktuális trendek. Pedig a jó ízek, a nem öncélú, mégis fantáziadús ételek örök érvényűek.
