Az a jó a verőfényes őszi napokban és a hosszú szabadságokban, hogy még akkor is felfedezőtúrára indulunk, ha a környékünkről van szó, és nem egy messzi galaxisról. Annak ellenére, hogy egész gyerekkoromat a XVII. kerületben töltöttem, felnőtt életemet meg Kőbányán, a Keresztúri-erdőben mégsem jártam. Egészen mostanáig, azaz addig, amíg a Google Mapsen fel nem tűnt, hogy van egy elég nagy zöldfelület a közelemben. Egyáltalán nem mentem nagy elvárásokkal, sokkal inkább kíváncsisággal, hogy egy ilyen városi erdő mégis milyen lesz, de
ahogy betettem a lábam a naptól beragyogott és madárcsicsergéssel teli környezetbe, úgy éreztem magam, mintha nem is a fővárosban, hanem valahol vidéken lennék.
ahogy betettem a lábam a naptól beragyogott és madárcsicsergéssel teli környezetbe, úgy éreztem magam, mintha nem is a fővárosban, hanem valahol vidéken lennék.
A Keresztúri-erdő egyébként viszonylag fiatal, története Budapest létrehozásához köthető, amikor a rendszeres homokfúvások megfékezése érdekében erdősávval telepítették be az akkori közigazgatási határt – ennek nagy része a mai napig megvan. Az Új Köztemető és a Helikopter lakópark közötti területen egykor nem erdei sétákat tettek az emberek, hanem juhokat, marhákat és lovakat legeltettek, főleg, mert valószínűleg fából is csak annyi volt, amennyi alatt tudtak egy keveset hűsölni az állatok.
A 19. század elején a pesti oldal sokkal inkább hasonlított az alföldi tájhoz: homokos és füves területek váltották egymást, és a külvárosok felé haladva a lakosságszám és a beépítés is egyre ritkult. A századforduló idején még főleg őshonos fafajokat telepítettek, így alakult ki a tölgyes a temető mellett, később betelepítették az akácokat, ami a homokos talaj megfogásában kifejezetten jót tett. A tanösvényen sétálva egyébként feltűnhet, hogy meglepően sok amerikai fafaj van az erdőben: az akác, a vörös tölgy és az ostorfa eredetileg mind Észak-Amerika tájain nő, de úgy tűnik, bírják az itteni éghajlatot is.
Ahogy egyik állomástól sétáltam a másikig, hallgattam a madarakat... és a sort folytathatnám mindenféle romantikus giccsel, a leveleken átszűrődő fénytől a talpam alatt zörgő avarig, de az élmény tényleg ez volt, majdnem eljutottam a teljes zenig, amibe csak a reptér közelsége miatt egy-egy alacsonyan szálló repülő hangja és a mozgástól leesett cukrom zavart be – cukorbetegek sok gumicukorral készüljenek erre a túrára is.
Arra viszont nem számítottam, hogy itt II. világháborús megfigyelőállást, harckocsi-, gyalogsági és összekötő árkokat is látni fogok. Egy vadregényes, borostyánnal beszőtt ösvény vezet át a gyalogsági állásrendszerhez – egyébként a Hunyadi-szigeti tanösvényen is hasonló a helyzet –, jobban mondva két lövészárokhoz, továbbhaladva pedig egy betonbunkerhez. Budapest ostromakor Rákoshegy környékén hat napon át folytak a harcok, a szovjetek egészen a Keresztúri-erdő széléig szorították vissza a magyarokat, itt voltak az Attila-vonal – védelmi rendszer Budapest keleti oldalán – védőövei.
Azért is jó a tanösvényen sétálni és végigolvasni minden táblát – ezekből 15 van –, mert olyan érdekességeket tudunk meg, mint például hogy kerültek ide az ostorfák – a madarak „ültették” őket –, milyen volt az 1800-as években a belvárosi határon túli terület, sőt, két bajnok maratonfutóval készült interjút is olvashatunk. Az időt pedig érdemes rászánni, mindent végigolvasva, megnézegetve, a csendben elmerengve és kellemesen sétálgatva két órát biztos, hogy eltöltünk a Keresztúri-erdőben, a zöld tölgyleveleket követve. Aki a séta végén vagy közben piknikezni/sütögetni vágyik, annak egy hatalmas tisztáson van rá lehetősége, ahol még egy tűzrakó helyet és védett asztalokat is kialakítottak.
